Hajnali ötkor indulnak a buszok a bakterház melletti megállóból. A népes menekült család még az igazak álmát alussza a szociális segélyként számukra kiutalt egykori MÁV-épület nyitott ablakai mögött, miközben az álmos idénymunkások zsebbe tett kézzel, komor arccal a felkelő napot fürkészik. Csípősek már a hajnalok, a buszok érkezéséig úgy sorakoznak a fal mellett, hogy a nyárvégi nyirkos melegből még bezsebeljenek valamit.
Az indulási oldalon csak a kamasz gyerekek kedvetlenek, és ez egy kicsit szokatlan. Évtizedekkel ezelőtti, hajnali indulásaimra emlékezve, ma úgy tűnik, mi, akkori kamaszok vidámabbak, derűsebbek voltunk, a „kuncogó garasok” a nyári kalandok ígéreteit villantották fel előttünk. Az ifjúságunk így volt kerek, egész és kikezdhetetlen: rendíthetetlenül bíztunk abban, képesek vagyunk megalkotni a magunk remélt világát. S ezért érdemes nyári hajnalokon együtt kelni a nappal.
Oka van a korai indulásnak. Óbecse mai zsellérei messzi északra, Palics és Királyhalma környékére járnak napszámba. Ők azok, akiknek talpa alól – ki tudja hányadszor – eladták a földet; az egykori szocialista mezőgazdasági birtok 18 000 hektárja az elmúlt években számukra titokzatos módon elúszott. Alsóvároson azt mondják, „idegen kézbe került”. Meg azt is mondják, szerb háborús nyerészkedők vásárolták fel. Elterjedt a híre, hogy a kombinát ez elmúlt években veszteséget veszteségre halmozott, ezért kellett tőle megszabadulni – s még „jó, hogy ilyen könnyen megúsztuk”. Ezen én módfelett megütköztem. Történeti ismereteimben nincs egyetlen emlékfolt sem, amely azt igazolná, hogy a föld a gabona, a gyümölcs, a konyhakerti vetemények mellett veszteséget is teremne. Feltéve, ha szándékosan nem teszik veszteségessé, hogy később olcsó pénzen túladjanak rajta.
Talán ezért támasztják napjaink bácskai zsellérei hátukat a bakterházak falának, mert ennél szilárdabb támaszra a szülőföldjükön már nem lelnek. Sokszorosan kifosztott lakói ők a tájnak, akik napszámból próbálják magukat fenntartani. A militarizmusát makacsul őrző mai szerb társadalom most is őket veti az útszélre. A munkanélküliek népes serege Óbecsén, Palicson vagy Királyhalmán – szerte a bácskai rónán – hosszú hetek óta várja a napszám kifizetését. Újgazdagjainknak ugyanis nincs (ma sincs) pénzük arra, hogy kiadják a bérüket. Aki a tavalyi 20 000 dináros tartozást teszi szóvá, arra holnap már nincs szüksége a gazdának – a brigadéros kiemeli a sorból, s máris veheti a nyakába a vakvilágot. Bérrabszolgák ők a szó klasszikus értelmében.
És most már azt is értem, miért kell az óbecseieknek apáik földjéről, a legendásan dúsan termő bácskai rónaságról hajnalonta száz kilométert utazniuk a remélt betevő falatokért. Nekik a város környékén már nem akad munka – mint ahogyan nem akad a palicsiaknak Palics környékén, a királyhalmiaknak Királyhalmán sem. Ők ugyanis igényt tartanak a megkeresett pénzükre, s ez már elegendő ok arra, hogy az új földesúrtól megkapják a felmondást. S ezzel kezdetét veszi egy végtelen vándorlás, körbe-körbe a bácskai földeken, annak reményében, hogy valahol mégis csurran vagy cseppen valami. Hátha a nagy pénzforgásból számukra is lehullik néhány garas. Fájdalmas seregei ők a kiszolgáltatottaknak.
A mezítlábas kamaszokat azonban végtelenül sajnálom. Azokat, akik a nyarat napszámosként háborús újgazdagok tékozlásra ítélt birtokain töltik. Általános a pénztelenség Szerbiában – hirdeti a sajtó lépten-nyomon. Amit valaha költségvetésnek neveztek, az már csak romjaiban létezik – puszta könyvelési adat, nem egyéb. A fiaink pedig lassan elhiszik, hogy ezen a tájon, apáink földjén, munkából nem lehet megélni.
