Ispánovics István: Adatközlőim suttogva beszéltek
A II. világháborúban Bánát német közigazgatás alatt volt, így a partizánok bejövetelével az itteni magyarságot nem érte tömeges atrocitás, mint a bácskaiakat. Itt elsősorban az őshonos német lakosság volt a szenvedő alanya a győztesek bosszúvágyának. Csak a knićanini (Rudolfsgnad) fogolytáborban több mint 12 ezren vesztették életüket. Persze a „béke” első napjaiban a magyarok is ki voltak téve a „felszabadítók” kénye-kedvének.
A tanyavilágban néha fegyvercsörrenés verte fel a csendet, a golyó süvítéséből pedig arra lehetett következtetni, hogy a fegyveresek haragja sokszor céltalan volt. A határban az emberek ilyenkor felkapták a fejüket, majd újra a munkájuk után néztek. Így teltek Bánátban a felszabadulás utáni első napok, amelyek csak látszólag voltak nyugalmasak.
A legsúlyosabb atrocitás Közép-Bánátban a muzslyai volt, amikor egy optáns (telepes, akiknek joga volt két állampolgárság között választani, a muzslyai optánsok valójában magyarországi szerbek voltak) gátőr bosszújának esett áldozatul a környékbeli tanyákon lakó több magyar. Erről fél évszázadon keresztül hallgatni kellett. Közben az áldozatok hozzátartozói és a hóhérok is meghaltak. A történtekről az első feljegyzéseket Karl Miklós történelemtanár készítette, de a falu monográfiájába ezek az adatok nem kerülhettek be. Egy évtizeddel ezelőtt – nyilván az utolsó pillanatban – Ispánovics István jegyezte le a hozzátartozók visszaemlékezéseit.
– Nem volt szándékomban történelmet írni, csupán a hozzátartozók és a tanúk visszaemlékezéseit jegyeztem le. Ezt is a teljesség igénye nélkül tettem. Ha a történteket és a visszaemlékezéseket sikerült megmenteni a feledés homályától, máris elértem a célt. Legalább ennyivel tartozunk az ártatlan áldozatoknak, azoknak, akik soha nem lettek kellőképpen elsiratva, és akikről soha nem derült ki, miért is kellett meghalniuk.
Muzslyán és a hozzá tartozó tanyavilágban 1944 októberében lezajlott vérengzésekben áldozatul esett: Budai József, Kanász Antal, Sörös Imre, Simon Dezső, Márton István és Kovács József. Ez utóbbi jegyző volt a muzslyai községházán. Feltételezett sírhelyük a régi écskai téglagyár gödreiben lehet. Hozzátartozóik nyilatkozataiból ítélve a történtek mögött egy Nikola nevű optáns gátőr személyes bosszúja áll, aki egy (úgyszintén) optáns tanító és egy névtelen partizán közreműködésével az écskai községházára vitt és ott halálra vert, illetve kivégzett több ártatlan embert. Az egyik áldozat, Budai József csősz ugyanis többször is figyelmeztette a gátőrt, amiért más földjén legeltette jószágát.
Ispánovics István lejegyezte az áldozatok hozzátartozóinak és a szemtanúknak a nyilatkozatait. A hitelesség kedvéért nyilatkozatait aláíratta velük, tanúként pedig vele volt Borsos István muzslyai órás is. A nyilatkozatot tevők egyike sincs már az élők között.
Farkas Katalin elbeszélése szerint a tragikus esemény azzal kezdődött, hogy Nikola, a szomszéd gátőr átment hozzájuk, majd férjét, Simon Dezsőt fegyverrel arra kényszeríttette, hogy fogja be a lovát és hajtson. Ekkor látta utoljára a férjét. Később megtudta, hogy útközben még két későbbi áldozatot vettek a kocsira, majd pedig betértek a Drago-féle tanyára. Dorbézolás és italozás kezdődött, miközben az áldozatok a szekér aljában ültek. A gazda menye kisurrant a foglyokhoz, és szökésre biztatta őket, mivel meghallotta, hogy hóhéraik mire készülnek. Mégsem akartak szökni, hiszen nem bántottak senkit, közben családjukat sem akarták a sorsra hagyni. Az écskai községházára vitték őket, ahol szörnyű kínzás után levetkőztették és agyonlőtték őket. Valahol az öreg téglagyár gödreiben cigányokkal földet szórattak rájuk. Azt mesélik, hogy egy idő után az eső lemosta a vékonyka földréteget, és kivillantak az áldozatok végtagjai. Később vastagabb földréteggel borították őket be, egyik-másik áldozat családtagjai pedig virágot vitt rájuk. De senki se merte áthelyeztetni a holttesteket, mivel ezek a családok már amúgy is meg lettek bélyegezve.
Budai József csősz volt a muzslyai határban. Munkáját felelősségtudattal, becsülettel végezte – nyilván azért kellett meghalnia. A hármas számú szivattyúnál élt egy gátőr, akinek jószága szinte rendszeresen felügyelet nélkül a szomszédok földjén legelt. A lelkiismeretes csősz pedig, mikor csak tehette, hazaterelte őket, és többször figyelmeztette a gátőrt, hogy ügyeljen a jószágaira, mert kárt tesznek a szomszédok termésében. Aztán 1944 októberében felfegyverzett emberivel megjelent a házánál ugyanaz a gátőr, köztük volt az optáns tanító is.
Sörös Antalt a tanyáról vitték el, öccsét pedig Muzslyáról kísérték Écskára. Tanyaszomszédságban lakott a hármas számú pumpánál dolgozó gátőrrel. Egy napon berontott hozzájuk a gátőr egy Stevo nevű fegyveres kíséretében. Mindkettőjüknél puska volt, derekukon kézigránátok: „Szebb jövőt!”– köszöntek, majd felforgatták az egész házat, fegyver és a partizánoktól elszedett holmi után kutatva. Ilyesmit persze nem találtak. A gátőr azt kiabálta: „...átmentetek a Tiszán Bácskába, és ott öldöstétek a szerbeket…”. Sörösék értetlenül néztek, hiszen ilyesmit soha nem tettek. Fegyverrel kituszkolták, majd a szomszédos gátőrház pincéjébe zárták, ahol már ott volt Kis-Kovács András. Ott tartották őket reggelig. Másnap a lerészegült házigazda fát vágatott velük. Megszökhettek volna, ehelyett hagyták, hogy Écskára vigyék őket, ahol már vagy húsz muzslyai volt. Öccse, Sörös Imre erős ember volt, aki egy ideig tűrte a verést, majd földre teperte három hóhérát. Az ablakon keresztül lőtte le a negyedik.
Négy muzslyait úgy vertek agyon, Kanász Antalnak a fülét is lehasították, két személyt pedig agyonlőttek. A verésből mindenkinek jutott, és a többieket az mentette meg, hogy megérkezett egy (orosz) tiszt, aki azzal állította le a további kivégzéseket, hogy a foglyok fontosabbak a kényszermunkán. A nagybecskereki Žitoproduktba szállították őket, ahonnan egy idő után eltűntek az őrök, és ezután mindenki hazament.
Az écskai eseménynek volt egy szerencsés túlélője is. Masa Mihályt felismerte az egyik őrt álló cigány, akinek korábban adott egy malacot, s odasúgta neki, hogy szökjön, ha kedves az élete. Miközben a cigány a levegőbe lőtt, Mihály az óécskai zsilipen átfutva eltűnt a biztonságot jelentő muzslyai határban.
Az áldozatokat utoljára a lukácsfalvi Szekeres István látta, aki gyerekként parasztszekeret pillantott meg, amelyet egy almásderes és egy fekete ló húzott. A kocsin három részeg ült. Kettő a levegőbe lövöldözött, néhány ember pedig a kocsi után vonszolta magát, kezük össze volt kötve és a kocsihoz erősítve. Öltözetük szakadt volt, az emberek pedig véresek. Köztük felismerte Simon Dezső bácsit. Écska felé vezették őket.
Nikola később bekerült Nagybecskerekre, megtébolyodva távozott az élők sorából. Azt mesélik, hogy utolsó útjára csak a felesége kísérte ki. Az optáns tanító és a vérengzésben részt vevő partizán pedig eltűnt a vidékről.
Az áldozatok pontos sírhelyét mindmáig nem találták meg, kegyhelyük sincs. Félő, hogy esetük feledésbe merül. Hallai Zoltán történelemtanár, muzslyai tanácselnök szerint, ezeknek az embereknek az egyetlen bűne az volt, hogy magyarok voltak, akik rossz pillanatban rossz helyen voltak. Egyikőjük sem akart szökni, pedig megtehette volna, ami arra utal, hogy nem is volt miért bűnhődniük. A háború minden ártatlan áldozata pedig kegyeletet és emberhez méltó nyugvóhelyet érdemel, bármilyen nemzetiségű is volt. Ezért módot kell találni arra, hogy az áldozatok hozzátartozói legalább évente egyszer elhelyezhessék a kegyelet virágait. Erre szüksége van minden muzslyainak is.
Hallai Zoltán szerint a temetőben kellene emléket állítani
Az écskai német községháza
Talán itt nyugszanak az áldozatok
