Nem szeretem a felvonulásokat. Nem szeretem őket, mint ahogyan semmiféle gyülekezetet sem szeretek, legyen szó bármilyen jellegű népünnepélyről, politikai párt kongresszusáról, tüntetésről, de akár giccses lakodalomról vagy újévvárásról is. De ha ezeknek a résztvevői nem ártanak másoknak, akkor mindaddig, amíg nem várják el tőlem, hogy a protokoll szerint én is velük együtt dorbézoljak, tapsikoljak vagy mosolyogjak, felőlem tobzódhatnak.
Elvi meggyőződésem ellenére a kilencvenes évek folyamán jó néhányszor én is felvonultam. Felvonultam, mert ez volt az egyetlen mód arra, hogy tiltakozásomat fejezzem ki a háborús és elnyomó politikát folytató rezsimmel szemben. Hasonló megfontolásból támogattam a magam csendes módján a homoszexuálisok vasárnapra bejelentett Büszkeség napi felvonulását is Belgrádban. Támogattam, mert egy marginalizált kisebbség akarta teljesen legális módon hallatni hangját.
A „kisebbség” szó alatt vidékünkön általában egészen mást szokás érteni: az úgynevezett „tradicionális” embercsoportokat, mint amilyenek a nemzeti, faji, vallási stb. közösségek, bár az, aki olvasott ógörög irodalmi műveket vagy belelapozott Az Ezeregyéjszaka meséi teljes anyagába, tudja, hogy a homoszexualizmus sem új keletű jelenség. A rendezvény ellen ágálók azon ellenvetése, hogy ezeken a felvonulásokon az érintett kisebbség tagjai „ízléstelenkednek”, részben helyénvaló, de azonnal kiegészítésre szorul: egyrészt nyilvánvaló, hogy a felvonulók nagy többsége nem teszi azt, másrészt pedig kirívó esetek minden gyülekezetben vannak: a félmeztelenre vetkőzött, szeszes itallal a kezében, asztalon mulató egyén vajon hagyományt ápol?!
Mint ahogyan az egyén valódi természete akkor nyilvánul meg ténylegesen, amikor az illető hatalmat kap, úgy egy társadalom állapotát is sokban meghatározza, hogyan viszonyul az adott társadalom a lakosság „leggyengébb tagjaihoz és rétegeihez”: gyerekekhez, nőkhöz, idős személyekhez és a mindenkori „másmilyenekhez”. Emiatt fogadtam keserű szájízzel a szervezők szombati bejelentését, hogy lemondják a vasárnapra bejelentett felvonulást.
Lemondták, mert a kormány képviselőivel folytatott megbeszélés után a Belügyminisztériumból értesítették őket, hogy biztonsági okokból a felvonulást nem lehetett volna megtartani a város központjában, hanem csak valahol a város szélén. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a hatóság DE IURE ugyan nem tiltotta meg a felvonulást, de DE FACTO azt tette, mert azzal, hogy a városközpontból „valamiféle gettósított legelőre” űzte volna a békésen sétálni vágyó embercsoportot, közvetett módon tulajdonképpen megcsorbította emberi jogaikat. A megaláztatásról nem is szólva, ha tudjuk, hogy nem is olyan régen engedélyezett háborús bűnökkel vádolt személy kiadatása miatti tiltakozásokat a város központjában.
A rendőri megindoklás szerint a rendezvényt azért nem lehetett volna megtartani a város központjában, mert nagy volt a kockázat arra, hogy a biztonsági erők nem tudják majd kellőképpen megóvni a felvonulók testi épségét és a polgárok vagyonát. A történet eddig szólt a homoszexuálisokról és meghatározatlan időre elnapolt felvonulásukról, innentől kezdve a történet már rég nem egy kisebbség jogainak kinyilvánításáról, hanem sokkal inkább egy komoly társadalmi problémáról – az állam folyamatos meghunyászkodásáról – szól.
A Büszkeség napi felvonulást megelőzően heteken át különféle szélsőjobboldali szervezetek a „mocskos melegekkel” való leszámolásra buzdítottak. Olyan szervezetekről van szó, amelyek tevékenysége aligha van összhangban a civilizáltnak nevezett világ értékrendjével. Az állam pedig fejet hajtott, és meghátrált előttük. Igen, fejet hajtott, mert azt nem fogadom el, hogy nem tudta volna megőrizni a rendet. A kilencvenes években sokkal nagyobb tömeget is igen sikeresen kordában tartott. És nem utolsósorban: ha az állam nem képes megvédeni egy békésen felvonulni kívánó csoportot, akkor olyan, mintha nem is lenne.
Adott esetben azt is mondhatnám, hogy egy „banda bajkeverő huligán” sarokba szorította az államot, de sajnos azt kell mondanom, hogy ez az állam már évek óta a fentiekhez hasonló „gyanús elemek” túsza. Sarokba szorította a háborús bűnökkel vádolt személyeknek való tetszelgés, a gyilkossági kísérlettel vádolt ficsúr nevében kifizetett horribilis „fájdalompénz”, a bűnözőkből és háborús nyerészkedőkből lett mágnások előtti állandó fejbókolás. Kilenc évvel a miloševići rezsim megbuktatása után ott tartunk, hogy az ember fél kérni tisztességesen megkeresett fizetését, nehogy elbocsássák, fél feljelentést tenni az őt ért atrocitások miatt, nehogy újabbakkal kelljen szembesülnie.
Mire való a diszkrimináció-ellenes törvény, ha a tisztességes polgárnak utcára lépve minden pillanatban attól kell tartania, nehogy a nyelv, amelyen beszél, a bőre színe, szexuális beállítottsága vagy vallási meggyőződése miatt néhány „félhülye” a testi épségére törjön?! Az ember folyamatosan azt tapasztalja, hogy Szerbiában nyilván mindent szabad, kivéve egyet: becsületes, naponta dolgozó, adófizető, tisztességes polgárnak lenni.
Egy sokat vitatott kisebbségnek a létezésére való felhívásán túl, a vasárnapra bejelentett Büszkeség napi felvonulás tulajdonképpen teszt volt a társadalom toleranciaszintjének, változni képességének és az agyonszajkózott európai értékek tényleges elfogadásának lemérésére. Ezen a vizsgán a társadalom sajnos elbukott, az eset pedig a szerb állam morális csődjéről tesz tanúvallomást.
