Brice Taton kedvenc csapata, a Toulouse két hete 3:2-re nyert Belgrádban, ám az eredményről a francia szurkolót senki nem tudta értesíteni. Nem, mert kedd reggel Brice Taton, akit fővárosi huligánok vertek meg az Európa Liga csoportmérkőzése előtt, belehalt sérüléseibe. A fiatalembert szeptember 17-én támadták meg, s olyan súlyos sérüléseket okoztak neki, hogy a 28 éves francia kómába esett, és 12 napon át nem is tért magához.
Szeptember 27-én a 41 éves, líbiai Lakvel Kale járt hasonlóan: őt minden ok nélkül fiatalok egy csoportja támadta meg, s ököllel, lábbal és feszítővassal verték. Kale, akit súlyos fejsérüléssel a belgrádi kórházba szállítottak, az elmúlt 10 napban a belgrádi huligánok harmadik külföldi áldozata.
Rákosi Mátyás kijelentése „Aki nincs velünk, az ellenünk van” Szerbiában úgy módosult, hogy „Aki nem szerbül beszél, az ellenség”. Mára oda jutottunk, hogy egy országban, amelyik csatlakozni szeretne az Európai Unióhoz és amelyik mindent megtesz, hogy vízummentességet kapjon január 1-től, nem mernek az emberek magyarul, franciául, angolul stb. beszélni, mert fennáll a veszély, hogy egy olyannal találkoznak, aki minden egyes, számára idegen nyelven elhangzott szóért egy pofont, egy hasba vagy egy fejbe rúgást ad.
Az 1990-es évek közepén Szlovákiában, Topolcsányban (a szlovák törvények szerint Topol'čanyban)két magyarországi és egy vajdasági magyar társaságában sétáltam a főutcán. Odajött egy katonaruhában levő férfi, és azt kérdezte: – Slovenski? A magyarországi fiú annyit felelt: – No, magyarszki. Mire kimondta, már ököllel orrba is verte a katona. A szerencse az volt, hogy a másik vajdasági szerbül odaszólt, hogy higgadjon le, s a szláv nyelven elhangzó szavak másodpercek alatt csodát műveltek. 16 éves voltam, s úgy reszkettem mint a nyárfalevél, s akkor megértettem, mit jelent az, ha nem engedik megszólalni az embert az anyanyelvén.
Egy évvel később három középiskolás osztálytársammal elmentünk Belgrádban megnézni a Jugoszlávia–Magyarország világbajnoki pótselejtezőt. Nagy tétje nem volt a meccsnek, hiszen az első összecsapást a „plávik” nyerték 7:1-re. A szerb fővárosba Tomislav, Joco, Žole és Jovan mentek. Magyarul: Tamás, József, Zsolt és János. Nem szóltunk egymáshoz magyarul, még a neveinket is szerbesítettük. Egy jugó-magyar összecsapáson, amelyen pontosan 48 498 néző volt, ebből lehetett vagy 50 magyar, beleértve minket is, azt hiszem ez teljesen normális cselekedetnek tűnik. A focimeccs érdekelt bennünket, nem az, hogy kórházba kerüljünk. Máig fáj, mikor visszagondolok, hogy a gimis padtársam a stadionban a „János, kérsz szörpöt?” helyett azt kérdezte: „Jovane, hoćeš sok?”.
Amikor szeptember 14-én elolvastam, hogy Szabadkán azért vertek meg fiatalokat, mert magyarul beszéltek, biztos voltam benne, hogy a város polgármestere és a vajdasági magyar politikusok összefognak, és közös erővel megszerveznek egy rendezvényt a főtéren, amelyen szerbül és magyarul is szólnak majd az országban élőkhöz, s esetleg elmondják, hogy ki az őslakos, mit jelent az, hogy tolerancia, miért jó több nyelvet beszélni... Semmi nem történt, az általunk választott személyek a nemzeti tanácsokról szóló törvénnyel vannak elkeveredve, miközben az idegengyűlölet olyan mértékeket ölt, amely már elviselhetetlen.
Tettünk-e valamit azért, hogy ne így legyen? Intézkedtünk-e, hogy ne fajuljanak idáig a dolgok? Eleget biztosan nem, s ebből az derül ki, hogy a mi esetünkben Zorán nagyon rátapintott a lényegre:
„De nekünk így is jó, így is jó, így is jó
Langyos a sör
De így is jó, így is jó, így is jó
Vizes a bor
Ha nekünk így is jó
Jobb nem is jár
Ha nekünk így is jó”
