A halál torkában

Sajnos egyre kevesebb olyan tanúja van az 1944-es borzalmak időszakának, akik megmutathatnák, hol várnak az ártatlan áldozatok tetemei arra, hogy végre méltó nyughelyükre kerüljenek. Most induló sorozatunk célja felkutatni azokat a helyeket, amelyeken a szemtanúk vagy helytörténészek szerint a '44-es áldozatok jeltelen tömegsírokban nyugszanak. Várjuk olvasóink segítségét. Akik tudnak segíteni, kérjük, hogy jelentkezzenek a 024/ 555-530-as telefonszámon, illetve a hetvege@ magyarszo.com e-mail címen.

A törökkanizsai áldozatok egy része a lepusztult vasútállomás közelében nyugszik jelöletlen sírban. Még mindig nem tudni, hogy Törökkanizsán és a környező falvakban hány ártatlan embert végeztek ki 1944 őszén. Hat és fél évtized elteltével a szemtanúk közül már csak kevesen vannak életben, és közülük is csak kevesen mernek nyíltan beszélni.

Mári János édesapja nem szívesen beszélt az átélt borzalmakról.

„Hagyjuk ezt, fiam!”

Édesapám 1973-ban hunyt el. Ami vele történt 1944 végén, arról sosem akart beszélni, a válasza általában az volt: „Hagyjuk ezt, fiam!”

Amikor az oroszok bevonultak Törökkanizsára, itthon volt, nem bántotta senki. Később azok vitették el, akikről úgy gondolta, hogy barátai. Édesanyám hordta neki a reggelit, tőle tudom, hogy egy Jovica nevű podlokányi szerb nagyon pártolta. Vele együtt ötvennégyen voltak bezárva.

Egy este kettesével összekötözve kikísérték őket a Bornyújárásra. Apám egy Cöndör nevű csókai emberrel volt összekötve, aki 1941-ben agyonlőtte a csókai jegyzőt, és most, ahogy kísérték ki őket, neki kiabálnia kellett, hogy én lőttem agyon a csókai jegyzőt. Ingben-gatyában hajtották őket a községháza udvarában levő börtönből. Nem mondták nekik, hogy mi lesz a sorsuk, de persze sejthették. Kinn a Bornyújáráson sorba állították őket, és hátulról fejbe lőtték. Édesapámnak csak a fülét érte a golyó, nem is esett volna el, de Cöndört rendesen eltalálták, és estében magával rántotta édesapámat is. Amikor vége lett a lövöldözésnek, akkor a kivégzők közelről megnézegették, hogy ki mozog még, és abba utólag is belelőttek. Édesapám tettette magát, hogy halott, közben, hogy erősebben elkezdett esni az eső, meg már teljesen be is sötétedett, a kivégzők ott hagyták a hullákat.

Édesapám addig forgolódott, míg sikerült felülnie halott társa hátára, így el tudta szorítani annak a kezét, és magát meg eloldozta. Elindult félmeztelen egy tanyára. Miért, miért nem, de azt gondolta, hogy ha harisnyában megy – a cipőt leszedték a lábukról –, akkor a nyomról rátalálnak, ezért levetette a harisnyáját is és mezítláb folytatta az útját. A harisnyáját még el is ásta.

A kivégzés színhelyétől 12 kilométerre feküdt a nagynénje tanyája, odáig elgyalogolt, és bezörgetett. Megmondta, hogy ki, de a nagynénje nem merte beengedni, mert nem sokkal korábban egy másik tanyán egy Bungyik nevezetű egyén ilyen menekülteket befogadott, ami miatt nagyon megverték. A nagynéni pokrócot adott neki és azt mondta, hogy csináljon magának helyet a szárkúpban, és ott bújjon el.

Néhány nap múlva rejtekhelyet készítettek neki a szalmakazalban, és körülbelül egy hónapig ott bújt meg. Amikor már beállt a hideg tél, a sógora megengedte, hogy az istállóban bújjon meg. Annyira féltek, hogy nem merték a szobába fogadni. Egyszer ugyan megtörtént ez is, de éppen akkor átjött a szomszédasszony, aki meghallotta, hogy a nagynéni valakivel beszélget. Édesapámat elrejtette a kemence mellett a kuckóban, s beengedte a szomszédasszonyt, aki megkérdezte, hogy kivel beszélgetett. Ő feltalálta magát, és azt mondta, hogy a macskára pörölt. A szomszédasszony elhitte, nem lett baj, de a nagynéni úgy megijedt, hogy nem merte édesapámat bent tartani.

Anyám egy hónapig nem tudta, hogy hova lett, akkor a sógor lóháton bejött a tanyáról, és hozta a hírt, hogy ők rejtegetik. Egy ideig készítették a hazahozatalának a tervét, meg itthon is a helyet számára. Időnként anyám ki is ment hozzá a tanyára. Bizonyos idő elteltével azután a sógor a kocsiderékban letakarva hazacsempészte apámat, ettől kezdve itthon rejtegette édesanyám.

Az ágyon a mennyezetig fölrakták a dunnát, párnát, mögötte volt a hátsó szoba ajtaja, és ott bent volt édesapám. Én akkor három-négy éves kisgyerek voltam, tudtam arról, hogy ott rejtegetünk egy embert, akit én Pista bácsinak szólítottam, ha előjött. Csak ritkán és általában éjjel jött elő sétálni az udvaron. Egy alkalommal az egyik szomszédasszony, valamilyen Olga nevezetű kileste a kapu hasadékán át, és feljelentette. Éjjel fegyveresek betörték a kaput, és elfogták apámat. Elvitték, egy hónapra bezárták majd hazaengedték. Ez már 1945 nyarának vége felé történt. Ezután soha többé semminemű felelősségre vonás miatt nem keresték. Kiszabadulása előtt még egy kihallgatásra maga elé rendelte valami főnök, azután közölte vele, hogy hazamehet. Ez a főnökféle Pero Cuca nevű ember volt Keresztúrról.

KRISZTINA MIHÁLY VALLOMÁSA

„Én ott voltam a lelövöldözött emberek elásásánál. A gödrök előre ki voltak ásva, néhányunkat odahajtottak ásóval-lapáttal ilyen munkára. Amikor a hullákat belelökdösték a gödörbe, akkor egy Ábrahám nevezetű társunk belement, hogy megigazítsa a halottakat. Az őrök egyike ráripakodott, hogy takarodjon ki onnan, vagy ő is ottmarad. A lelövöldözöttek között az egyik erősen hörgött, de nem volt szabad semmit tennünk, arra is rá kellett húzni a földet. A gödör 4-5 méter hosszú volt, és olyan széles, hogy keresztben elfért benne egy ember. Tudom, hogy a halálraítéltek közül egy ember megszökött, később az velem rokonságba is keveredett.

Itt, Törökkanizsán két helyen van tömegsír. Ez, ahol én is temettem, ott van a vasútállomás mellett, a vasúti sorompótól a város felé eső részen, a Magda-tanya és a temetőcsősz háza közötti vasútárokban, ami azóta is igen elhanyagoltan áll, tele ördögcérnával. Ez a kisebbik. Ide hordták azokat az embereket, akiket a Bornyújáráson lövöldöztek agyon. Ebben 10-12 férfi van eltemetve. A másik valamivel nagyobb, azt mellette ásták ki. Az ott dolgozók közül név szerint emlékszem egy Kácsás Sanyi nevezetűre, meg azt is tudom, hogy velünk volt az akkori temetőcsősz is, de a nevére már nem emlékszem. Amikor minket felszólítottak, hogy mennünk kell a gödröt betemetni, akkor a temetőcsősz már tudta, s nekünk meg is mondta, hogy mi lesz itt."

AZ UTÓDOK IS MEGSZENVEDTÉK

Egy névtelenségbe burkolózó adatközlőtől származik az alábbi történet:

„Én 1929-ben születtem, öregapám a német időben bíró volt Józseffalván (Obilićevo, Jozefova), ami ma Törökkanizsa részét képezi. Eltűnése előtt egy évig nem is tartózkodott itthon, hanem a szegedi kórházban feküdt súlyos betegen. Amikor hazajött, édesapám biztatgatta, hogy meneküljön el, de ő azt válaszolta, édes fiam, én senkinek sem vétettem, S azóta csakugyan sokan mondták, szerbek, hogy neki nem kellett volna elvesznie. Ő akkor már 78 éves volt.

1944. november második felében késő este zörgettek a kapun. Ő kinyitotta, nyomban berohantak néhányan puskával, egy közülük úgy mellbe vágta puskatussal, hogy hanyatt esett. Őt elvitték, tőlünk pedig mindent elvettek, nekem még nadrágom sem maradt. Mielőtt elvitték volna, öreganyám el szeretett volna tőle búcsúzni, de ezt sem engedték meg neki. Bevitték a községházára, vele együtt volt Lévai István is. Egyszer vittünk nekik reggelit, de másodszorra már sírva jött elénk Lévainé, hogy öregapám meghalt. Követeltük, hogy adják ki a halottat; megígérték, de azután mikor mentünk érte, akkor elkergettek, hogy takarodjunk, ha nem akarunk magunknak rosszat.

Valamivel később egy László Mihály nevezetű ismerősünk elmondta, hogy mi történt vele. Előbb nagyon megkínozták és megverték, úgyhogy amikor visszaengedték a többi rab közé, azok láthatták, hogy a feje is csupa vér, és hogy a bajusza meg van tépve. Érezte, hogy valami súlyos belső sérülése lehet, mert a többieknek azt mondta:

– Én már meghalok. Üdvözöljétek a családomat.

S meg is halt. Még aznap éjjel kivitték a Tisza-partra, a hasát felhasították, hogy fel ne puffadjon és feljöjjön a víz tetejére, azután csónakba emelték, beeveztek vele a vízbe, és kilökték a csónakból.

A bezártak közül egy Raffai Jakab nevezetű halt meg legelőször; de azután a verésben meghalt még Gál János, Hajek István, Lévai István. Elveszett még Káváli János, Losonc János – a németek is nagyon megverték –, Farkas István volt kisbíró.

Én a nevemet azért nem szeretném nyilvánosságra hozatni, mert mi ezt az egészet nagyon megszenvedtük. Nem járhattam emiatt iskolába, később az édesapámat is bezárták. Ha nem lett volna egy szerb igazgatóm, aki évtizedek múlva kiállt mellettem, akkor engem is bezárnak minden ok nélkül. De öregapám is sokakat megmentett a német időben többek között egyet, akinek a nevét is tudom: Petar Popov.

Öregapám kínjait nem láttam, de részem volt látni sok hullát Itt Józseffalván teljesített szolgálatot 32 magyar határvadász, akiket Kanizsáról kértek kisegítésül a németek. Ezeket elfogták, és terelték őket Nagykikinda felé a hadifoglyokhoz. Útközben megálltak velük a Bagó Milan tanyájában, a halastó mellett. Ott Mladen Budovalčev leitatta a fegyveres kísérőket, a foglyokat pedig mind lelövette, és ott a tanya gyepjén elásatta. Én alig fél óra múlva értem arra a tanyára, véletlenül jártam arra, mert a mi tanyánkról vittem be a rádiónkat a községházára. Ki volt adva, hogy akinek rádiója van, annak be kell szolgáltatnia. A tanyán egy Perkucinné asszony lakott, és ő kétségbeesetten panaszkodott, hogy mi lesz vele, ott van ez a sok halott, és a házuk előtt a gyepen ássák el őket. Addig követelőzött, hogy végül abbahagyták a temetést; és a már elföldelteket is fölszedték, és egy távolabbi helyen, egy laposban ásták el őket."

(Forrás: www.huncor.com – A vajdasági magyarok elleni szerb vérengzések ártatlan áldozatainak emléklapja)