Közel volt a vesztőhely

Csókán 1944. október 23-án délelőtt a Korhecz-féle ház (ma a Móra Ferenc Művelődési

Egyesület székháza) pincéjéből fogatos kocsin, parasztkocsin vitték kivégzésre a helyben és Hódegyházán összefogdosott magyarokat a katolikus temetőtől alig egy dűlőre fekvő határrészbe, és ott egy hevenyészett gödörbe lőtték bele őket. A több mint egy tucat férfi kivégzésének, mészárlásnak szemtanúja is volt. A tömegsírt azóta sem merték megjelölni, halottak napján egy-egy virágcsokor jelzi, hogy van, aki mégsem feledkezett meg róluk.

– Azt a földet már eladtuk, nem tudom, most ki a gazdája. Mindössze egy gazos kisebb halom jelezi, hogy hol végezték ki a partizánok a megkínzott csókai és környékbeli magyarokat, köztük német vezetéknevű férfiakat is.

Aki hozzátartozóját, rokonát veszítette el, halottak napjára virágot szokott vinni a jelöletlen sírhelyre – kezdett a tragikus történek mesélésébe a törökkanizsai születésű 79 éves Nagy Ilona, akinek a férje szemtanúja volt a partizánok csókai gaztettének, hiszen másnak nem nevezhető az önkényes bíráskodás és kivégzés.

– Miután férjemmel, Nagy Józseffel összekerültünk 1949-ben, még hosszú évekig nem tudott napirendre térni, sokáig nem tudta feldolgozni a ̓44 októberében látott szörnyűségeket. Azon a tragikus októberi napon a meggyötört, megkínzott, összevert férfiakat a Korhecz-féle háztól – a mi utcánkon, ahol most is lakunk – a mai Sutjeska utcán vitték végig a vesztőhelyre.

A férjem akkor még 21 éves fiatalember volt, kint állt az utcán, délelőtt 9 óra tájban, amikor elhaladt előttük a fegyveres katonák, partizánok kísérte fogatos kocsi. A kocsiderékban többen feküdtek, már annyi erejük sem volt, hogy felüljenek. A kocsi szélén pedig még ketten ültek, alig tudtak kapaszkodni, hogy le ne essenek.

Az egyik szerencsétlen kétségbeesetten kiabált, hogy segítsenek, de hát nem mert senki semmit tenni, még szólni sem mertek. A férjem nagyon felháborodott, a szörnyű látvány elkeserítette, nem hagyta nyugodni. Hazament a szülői házba, kerékpárra ült, aztán a fogatos kocsi és fegyveres kísérő után hajtott, hogy lássa, mi történik velük. Nem kellett messzire mennie, csak a katolikus temetőtől alig egy dűlőnyi távolságra, éppen a mi földünkre, azaz a férjemék földjére vitték a szerencsétlen embereket.

A dűlőúttól nem messze már előre ki volt ásva egy nem túl mély gödör. Az elhurcoltak közül akiben még volt erő, próbált menekülni, de mindannyiukat lelövöldözték, és a gödörbe lökdösték a szerencsétleneket. Amikor már mindenkit a gödörbe löktek, még beléjük lőttek.

A férjem ismerte a kivégzetteket, mind csókaiak voltak. Nem tudjuk, hogy a lovas kocsival hányszor fordultak, összesen hány embert vittek a vesztőhelyre, hiszen hódegyháziak is voltak a Csóka határában kivégzettek között. A férjem a kegyetlenségekről a családi összejöveteleken időről időre elmesélte a történteket, hogy ne menjen feledésbe – emlékezett vissza Nagy Ilona, aki lány korában Törökkanizsán saját maga is megtapasztalta, milyen módszerekkel „dolgoztak” a partizánok.

– Törökkanizsán az Obilić részben laktunk, napszámba jártunk dolgozni. Szüleimmel 1944-ben, pontosan már nem emlékszem, melyik hónapban, de emlékeimben úgy él, hogy a dohányt szedtük Pejin Andrija birtokán, és munka közben egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy a városból a partizánok hat magyar katonai egyenruhás személyt kísérnek. A magyar katonákat a rizstelepre vezették, és ott mind a hatot kivégezték, majd, mint akik jól végezték dolgukat, egyszerűen otthagyták a szerencsétleneket. Szörnyű volt – idézte fel a sok évvel ezelőtt történt tragikus eseményeket Ilonka néni.

Morajkó József, a csókai helyi közösség tanácsának elnöke alig fél éves volt, amikor apját kivégezték, vagy ahogyan a hivatalos dokumentum szól: eltűnt a háborúban, ismeretlen helyen halt meg.

– Amikor már nagyobb voltam, édesanyám olykor mesélt dolgokat a háború végéről, de sohasem részletezte, hogy mi is történt azokban a nehéz napokban. Később újra férjhez ment, ezért szüksége volt az apám holttá nyilvánításáról szóló dokumentumra. A hatóságok természetesen nem foglalkoztak a halálának a körülményeivel, hanem egyszerűen holttá nyilvánították, eltűnt a háborúban.