Tíz éve már, hogy a NATO-bombázásokat követően ebben az országban is be kellett volna fejeződnie a délszláv háború utórezgéseinek, de az erőszak mint a közéleti vagy a magánéleti problémák megoldási módja – amely éppen a háború idején vált mindennapi jelenséggé – sehogyan sem akar visszaszorulni. Ilyenkor az ember nem az alvilági bandák leszámolásaira – bár nálunk az is igaz, hogy a bandaháborúkban gyakran fordul elő gyilkosság –, hanem a mindennapi emberekre és az ő problémáik megoldására gondol.
E jelenségek közé kell sorolni természetesen az úgynevezett „magyarveréseket” is, amelyeket eddig sajnos minden demokratikusnak mondott hatalom egy kicsit el is tűrt. Mintha a rendőrség úgy lett volna kiképezve, hogy az államalkotó nemzetet kell védelmeznie (évtizedeken át a koszovói szindróma volt a meghatározó nemcsak a rendőrség kiképzésében, hanem a politikában is), nyilvánvaló, hogy várható volt ezeknek az erőszakos cselekedeteknek a bekövetkezése. Nem az a baj tehát, hogy sajnos ilyesmi előfordul, hanem, hogy szemet hunynak felette. Az erőszak tehát erőteljesen jelen van, szeretjük vagy sem.
Az viszont egy kicsit elgondolkodtat, hogy egy törvény meghozatala, mint amilyen mondjuk a kisebbségi tanácsokról szóló törvény, merőben megváltoztatja-e, vagy megváltoztathatja-e az országról alkotott képet, vagy ahogyan újabban nevezik az „ország imázsát”.
Az egykori Jugoszláviának is voltak jelen szemmel nézve is haladónak, jónak mondható, és kisebbségeket védő törvényei. Ezekkel alkalomadtán a politikusok bőségesen dicsekedtek is, ha úgy tetszik, a mellüket verték, de nagyon gyakran arra lyukadt ki a halandó, hogy elegendő volt, ha egy osztályvezető nem volt hajlandó valóra váltani a törvényt, s ott azután nem is lett sem magyar tolóablak-szolgálat, sem magyar osztály, sem magyar felirat, mondván, hogy tiszteletben kell tartani a szerb nemzet tagjainak emlékeit, akiket szinte minden magyar szó a fasizmusra emlékeztetett (?!).
Kénytelen-kelletlen ez jutott eszembe, amikor arra kezdett hivatkozni a hazai közvélemény – a kisebbségi tanácsokról szóló törvény megszületését követően –, hogy vannak valóban szinte kifogástalan törvényeink. De az itteni embereknek nem szokásuk a kimondott törvénytisztelet. Ha úgy tetszik, arról van szó, hogy az adott vagy leírt szó csak akkor jelent valamit, ha rá is kényszerül betartani azt a meghozója. Az említett törvény meghozatala kétségtelenül eredmény, aligha lehetne elvitatni ezt a tényt, de nyilvánvaló, hogy majd csak a megvalósítása mutatja meg igazából, sikeres volt-e a meghozatala körüli politikai harc, vagy sem.
Senki sem tagadhatja, hogy egy ilyen törvény meghozatala mégis egy igen komoly politikai akarat megnyilvánulása, de azt mégsem lehet állítani, hogy ezzel szinte minden egycsapásra megoldódik. A törvények szavára semmi sem oldódik meg, mint ahogyan eddig sem volt ilyesmire példa. Az emberi fejekben van szükség ugyanis a változásokra és ehhez sokkal több kell, mint egy törvény kiszavazása.
