Tímea 22, Katalin 18, Anikó 17, Ildikó 14, Krisztina 13, Éva 12, Erika 8, Marika pedig 5 éves. Anikó az Egészségügyi Középiskolában tanul, egészségügyi nővér lesz belőle. A többiek általános iskolába járnak, a legkisebb óvodás. Csendesek, szerények a lányok. Délután érkezünk hozzájuk a városszéli, a Bratstvo Vagongyárnál, a Békovai úton található házukba, ahol a lányok sorban ülnek egymás mellett, csak az óvodás Marika nincs otthon. Erika, aki a szabadkai Autómentes nap kapcsán meghirdetett rajzpályázaton kerékpárt nyert, az újonnan vett emeletes ágy tetején csücsül, onnan nézi a televíziót. Mindannyian egy szobában laknak, este az anyuka, Éva is velük alszik. Árpád kint, az ebédlőként és nappaliként használt helyiségben alszik, azt mondja, neki jó ott is. Megérkezésünk után ő is belép a házba, ami kívülről hatalmasnak tűnik ugyan, belül azonban csak két helyiséget tudtak befejezni. Többre nem futotta, mondja az apuka, aki most a szomszédban segít betonozni. Két hónapja ugyanis munka nélkül maradt. A Sever Villamosgépgyárban dolgozott az öntödében, munkavezető volt, de elbocsátották. Amikor megkérdezem, azóta hogyan, miként boldogulnak, miből tudják eltartani a családot, Árpád azonnal, gondolkodás nélkül, tele élni és tenni akarással vág közbe:
– Hát úgy, hogy reggeltől estig dolgozunk. Nincs mese! Amennyit az egészség megenged. Most a végkielégítésből annyit sikerült tennünk, hogy kifizettük a hitelt a banknak. Munka nélkül nem lehet megélni.
– Nem is volna szabad neki dolgozni, vág közbe felesége, Éva, aki otthon van, főz, amíg a férfiak, a férje és a veje dolgoznak.
– Nem volna szabad nehéz munkát végeznem, mert volt egy infarktusom. De hát ezt ki kérdezi? A lányoknak nem mondhatom, hogy apa nem hoz pénzt. De majd lesz jobb is, egyszer. Még bírjuk. Ők tisztában vannak, nem éhesek, kitűnő tanulók. Erika idén negyedszer nyert rajzpályázaton, úgyhogy most ő viszi a stafétát a házban. Egy-egy rajzáért nyert már nyolcezer dinárt, a múlt héten pedig ezerötszázat – mondja Árpád.
Erika kitűnő tanuló. Ha tehetné, egész nap rajzolna, a rajz mellett a matematika a kedvenc tantárgya. Büszkén mutatja kerékpárját, amit még nem sikerült kipróbálnia, mert esett az eső, sáros volt az udvar.
Amikor arra kérdezek rá, miben szenvednek hiányt, azt mondják, sok mindenre szükség lenne, de amíg volt tehenük, sokkal könnyebb volt.
– Tizenkét évig volt tehenünk, ami nagy terhet levett a vállunkról. Minden nap volt tej a lányoknak, néhány litert pedig eladtam, abból jutott kenyérre, meg amire éppen kellett. De négy éve már az sincs, másikra meg nem telik – meséli Éva.
– Most sikerült bemeszelnünk, meg vettük ezt az egy ágyat, hogy kicsit több helyük legyen. Megcsináltam fürdőszobát is a saját két kezemmel, eddig ez se volt. Elég szép lett – magyarázza Árpád. Azonnal fel is kel, és mutatja, hogy saját maga csempézett, meszelt. Büszkék magukra, hogy ennyit sikerült elérniük.
A családnak már segített egyszer az önkormányzat, mondja Éva. A volt polgármester, Kucsera Géza közbenjárására kaptak szigetelőanyagot. Biztos, hogy ma még ez se lenne, ha nem segítettek volna nekik.
Árpádnak öt szakmája is van, mégse sikerül munkát találnia. A legutóbbi állásbörzén is járt, de azt mondja, mindenhonnan eltanácsolták a kora miatt. Pedig tényleg aktívan keres munkát, jelentkezik a munkaközvetítőben minden hónapban többször.
– Muszáj privátként dolgozni. Az iskolára nagyon sok elmegy, csak a negyedik gyerekre kapunk családi pótlékot. Iskolakezdéskor a tankönyvek 48 ezer dinárba kerültek – mondja az apuka. Még hozzáteszi: – A gyerekek mindig megértik, hogy nincs. Beérik egy-egy rágógumival, banános csokival.
– De vannak iskolai kirándulások is. Ha az egyiket elengedem, hogyan mondjam a másiknak, hogy ne menjen – mondja Éva.
– Próbálok munkát találni, de hát nehéz, különösen most. Én nem tudom, a szegény embert mindenki veri? – teszi fel a kérdést sokadszor Árpád. (Fotó: Molnár Edvárd)
