Magyarországon újra felizzani látszik a kettős állampolgárság körüli vita, ám akik most a kérdés kapcsán megnyilatkoznak, azoknak tisztában kell lenniük a 2004. december 5-i népszavazás eredményének politikai súlyával. Meglepőnek tartom tehát, hogy a Fidesz éppen most terjesztette a parlament elé azt a törvénymódosítási javaslatát, egy legitimitását vesztette kormánnyal keresve konszenzust a kérdés rendezésére. Nem értem az időzítést.
A mostani parlamenti többséget alkotó, morálisan megbukott pártok már felettébb hatásos módon közölték a nyilvánossággal a maguk véleményét: nem kérnek a kettős állampolgárság intézményéből, ami azt is jelenti: számukra nem cél a nemzet egyesítési szándékának megvalósítása.
Lám, máris akadtak politikai elemzők – köztük Valki László nemzetközi jogász is –, akik hosszan fejtegetik, hogy ugyan „az unióban semmi sem zárja ki a kettős állampolgárságot, de nagy számban való megadása nemzetközi feszültségek forrása lehet”, s azonmód Románia moldovai, és Oroszország abház és oszét kettős állampolgársága okozta feszültségekre utalt. A végén még hálásak is lehetnénk neki, hogy nem a kurd vagy a tálib kérdés színén és fonákján magyarázta meg nekünk, hogy mi, magyar kisebbségek mekkora biztonsági kockázatot jelentünk Magyarország és a mindenkori magyar kormány számára. Az MTI is igyekezett kiemelni: „Valki László szerint könnyű kiszámítani, hogy például Szlovákia vagy Románia esetében a második, a magyar állampolgárság megadása élezné a feszültséget a többségi állam és az ottani nemzeti kisebbség, illetve a többségi állam és a kisebbség anyaországa között, és további jogvitákat eredményezne”. Lám, majdnem szó szerint megismételte az egykori Kovács László bugyuta, de politikailag hatásos érvelését. Akkor viszont nem értem a nemzetközi jogász nyilatkozatának első mondatát, amellyel az uniós gyakorlatra utalt.
Uraim, rendet kéne már rakni a fejekben, és esetleg abban az áhított belső rendben pártatlanul és elfogulatlanul gondolni végig a kettős állampolgárságnak, mint a magyar nemzetstratégia részének a kérdését. Mert ha így közelítenének hozzá, azonmód felfedeznék a hozzánk oly közeli, követésre érdemes szlovén és horvát példát, ahol a kettős állampolgárság kérdése az első pillanattól kezdve nem több és nem kevesebb, mint a nemzeti erőforrásokban rejlő helyzeti előny messzemenő felismerése és maximális kihasználása. Elmondható ez Széchenyi István szavaival is – de tartok tőle, a ma még hatalmi helyzetben lévő politikusok számára az már túl elvontnak tűnne (és túl nemzetinek), főleg miután soraikban fogalmazódott meg a lelkes vélemény, miszerint az emlékezetes népszavazás során végre „Magyarországon megbukott az etnikai nacionalizmus”. Ezzel szemben érvelt Csorba Béla: „Amíg nemzetek sokasága élt a kettős illetve többes állampolgárság megadásából következő helyzeti energiák felszabadításával, Magyarországon éppen a modernizációs törekvések iránt állítólag oly elkötelezett liberális és szocialista elit folytatott hazug és végtelenül demagóg kampányt ellene. Tegyük hozzá, olyat, ami még az elemi gazdasági logikának is ellentmondott!”
Valamit végzetesen félreért a budapesti balliberális politikai elit, s ez a mi igazi, nagy tragédiánk. Világképébe és -felfogásába nem fér bele az, amiről Európa vezető nemzetei semmi áron nem hajlandók lemondani: hogy az érdekérvényesítési lehetőségük – a létezésük – egyedül és kizárólag a nemzet erejétől függ. Ezzel szemben Magyarországon a politikai és a gazdasági élet meghatározó körei a nemzeti energiák (és persze értékek) rombolásában és tékozlásában vélik látni egyéni (és közösségi) érdekeik kiteljesítésének lehetőségét. Így van ez ott, ahol többet jelent az offshore cégek magánkényelme, mint az erős nemzetgazdaság biztonsága. Ezért én most, a remélt változások küszöbén a kettős állampolgárság kérdését nem tenném újra közprédára. Én a nélkülözhetetlen konszenzust másként és másokkal képzelem el.
