Idehaza a november az emlékezés hónapja. A második világháborút lezáró tragikus események fájdalma oly mélyen ivódott bele a lelkekbe, hogy hatvanöt év múltán sem lehet szótlanul átsiklani a történtek felett. S amióta az 1944-es délvidéki magyar népirtás haszonélvezőinek diktatúrája megdőlt, már szabadon szólhatunk a megtörtént eseményekről. Csupán a gyilkosok néven nevezése kapcsán érezni némi tanácstalanságot – ami megint csak a tragédia nyomán támadt félelemmel magyarázható. S bár a kárpátaljai Szolyvához hasonló emlékhelye még nincs a partizánvérengzések délvidéki magyar áldozatainak, jelképes sírhelyeken – téglagyárak egykori árkaiban, töltések hajlataiban, dögtemetők árokpartjain, a „nagyfa”, vagy az „akácfa” alatt, a vízmosások mentén, a rétek egykori iszapos vidékén – meghitt családi körben vagy közösségi főhajtás formájában letesszük virágainkat az emlékeinkben megszentelt kegyhelyeinken. Mert mártírjai ennek a földnek is tízezrével akadnak.
Én már azt is hatalmas jelentőségű gesztusnak vélem, hogy legalább emlékezni tudunk. Első lépés ez azon az úton, hogy a terror eszközeivel megvert, megalázott és megfélemlített közösség a hagyományos értékek mentén végre politikai nemzetté szerveződjön. A krizantémok novemberi felvonulása ugyan még csak az első bátortalan lépés a végtelenül hosszú úton, még csak amolyan rituális szertartás, a folklórnak egy igen hangsúlyos epizódja, de mégis felszabadító erejű megnyilatkozás, az együvé tartozás megkerülhetetlen formája. A mi életünkben azt a szerepet tölti be, mint amit a nemzet emlékezetében a honfoglalás, a Rákóczi-felkelés vagy az 1848–49-es forradalom és szabadságharc emléke betölt: a közösséggé formáló élmény hatalma rejlik a mélyén. A tragédia fegyelmező (és felszabadító) ereje, amely magyarságunk alapvető élményévé vált.
Babits Mihály 1919-ben az első világháború véres eseményeitől megcsömörlötten, de messze a trianoni döntés előtt Vörösmarty Szózata felett merengve még azt írta: nem a föld jelenti a hazát, hanem az emlékeknek az a határtalan gazdagsága, amely a nemzetet e földhöz köti. Persze 1920 után ő is revideálta korábbi véleményét, de az emlékek jelentőségéről, közösségformáló erejéről vallott meggyőződése ma is figyelmet érdemel. Az emlékezés méltósága ugyanis fegyelmezi a felelőtlen érzelmi kitöréseket, és arra a tiszteletre figyelmeztet, ami az emlékezés tárgyából ered: a közösség szolgálatának rangjára és méltóságára. De figyelmeztet az emlékezés közösségtemető erejére és hatalmára is. A költő szerint a mi hazánk a közös emlékek katedrálisa, és különös, kivételes, ünnepi légkör az, amelyet a szellemi felépítmény magából sugároz.
Mi délvidéki magyarok ma még bizony távol vagyunk a nemzeti emlékezettől, csak kivételes pillanatokban szentelünk figyelmet a közösségi emlékeinknek. Csak a gyász, a megrendültség fájdalmában, ritkábban a büszkeség felemelő pillanataiban leljük meg a nemzeti élményt – amely bizony távol van a mindennapjainktól. Ezért mondom azt, hogy emlékezéseink ma még többnyire rituális jellegűek. (Hogy ezt a történelmünk hozta így, ahhoz kétség sem fér.) És ez sajnos így lesz mindaddig, amíg a bennünket nemzetté formáló emlékezet nálunk is intézményes formát nem kap, amíg nem lesznek olyan otthonai és műhelyei az emlékezetnek, amelyek kizárólagos feladatuknak tekintik történelmi értékeink felkutatását és hagyományaink ápolását. A folklorisztikus gesztusokon túl végre elhivatottság kellene a közösségépítés terén (is). Mondom és írom mindezeket most, hogy november 23-án lesz százötven éve annak, hogy 1859-ben gróf Mikó Imre elképzelése nyomán elszánt emberek létrehozták az Erdélyi Múzeum Egyesületet, a nemzeti emlékezetnek azt a fórumát, mely megannyi megpróbáltatása ellenére is hagyományt teremtett, s amelynek tevékenysége nélkül az egész nemzet ma öntudatában és elkötelezettségében is kevesebb lenne.
