Egy omladozó kis ház előtt parkolom le a kocsit. Életemben először járok Padén, de könnyen megtalálom Makai Judit és Kis László otthonát. Sarki házról lévén szó az utcanévtábla és a házszám is ki van függesztve a falra. Elnézvén az épület romosságát az is megfordul a fejemben, hogy talán senki sem lakik itt, aztán lámpafényt látok kiszűrődni a bal felőli ablakon át. Belököm a deszkából tákolt kaput, és hangosan köszöngetek. Semmi válasz, csak a kutya jön elő. Legszívesebben visszalépnék, mert félek a kutyáktól, de összeszedem a bátorságomat, és mégis befelé indulok, tovább köszöngetve. Végre egy kíváncsi gyerkőc jelenik meg az ajtóban, utána egy másik, majd egy asszony. Elmondom, hogy az újság szerkesztőségéből jöttem, mert úgy tudom, nagy szegénységben élnek, és írni szeretnék róluk, hátha az újságcikk nyomán valaki segít nekik.
Makai Judit, az anyuka betessékel egy helyiségbe, amely szoba és konyha is egyben. Hellyel kínál. Martin és Erik, a két kis kíváncsi körülöttem ugrál, örülnek a vendégnek. Az anyuka a tésztát szűri az ebédhez, a fiúk meg bemutatják a család macskáit, az egyiket nekem is adnák. Martin kiszalad az ólba, szól az apjának, hogy van itt valaki, aki beszélni akar velük. Hamar be is jön az apuka, Kis László, Judit élettársa. Szinte szóba sem akar velem állni, azt mondja, elege van a sajtóból, hiába írnak róluk, az életükön nem fog változtatni.
– Írtak már rólunk tavaly egy szerb újságban, meg aztán a tévéből is voltak kint. Mindenki azt ígérte, hogy próbálnak segíteni, de ez csak mese – mondja.
Nehezen győzöm meg őket, hogy igenis beszélni kell arról, hogy a 21. században sajnos még mindig vannak olyan családok, akiknél nincs vezetékes víz, és havi nyolc – tízezer dinárból élnek. Judit áll velem szóba, de aztán a férfi is enyhül, látja, hogy jó szándékkal jöttem, nem kicsúfolni akarom őket. Az asszony elmondja, hogy ezért sem tartják jó ötletnek az életük ecsetelését, mert a tavalyi sajtóvisszhang után leteremtették őket a faluban, hogy miért panaszkodnak. Közben hazaér a harmadik gyermek, a tizenhárom éves Edina. Vízért volt az artézi kútnál. Aztán végre oldódik a hangulat, és valóban beszélgetni kezdünk. Kiderül, hogy adósság miatt már vagy hét éve lekapcsolták őket a vezetékes vízhálózatról, azóta naponta járnak a kútra vízért. Kerékpárral mennek érte, és egy biciklire kapcsolható kocsiban ötliteres kannákban húzzák haza a napi vízszükségletet, 15–20 litert. Általában Edina a vízfelelős, azt mondja, körülbelül 20 perc alatt járja meg az utat, nincs túl közel a kút. Inni, főzni, mosakodni, mosni, mindenhez víz kell. Mosógépük nincs, Judit kézzel mos. Fürdőszoba sincs. Mosási napon néha háromszor is el kell menni vízért. A vízszámla meg csak jön. Az anno 15 000 dináros adósság az évek során a kamat miatt 27 000 dinárosra szaporodott. Már nem is törődnek vele, úgysincs miből kifizetni. A család egyetlen fix jövedelme Judit 9000 dináros családi nyugdíja. Elhunyt férje után kapja. Abból a házasságából született Edina meg Martina, az utóbbival nem találkozhattam, hiszen a nyáron 16 évesen hagyta el a családi fészket, férjhez ment. A családdal élt egyébként László előző házasságából született fia, Laci is, de ő nemrég visszament az édesanyjához. Így az öt gyerekből már csak három van otthon: Judit előző házasságból született Edina,valamint a közös gyermekek, Martin és Erik. Az asszony elmeséli, hogy sohasem volt állandó munkaviszonyban, szezonmunkás volt a helybeli birokon, aztán napszámba járt tíz évig, de Padén már napszám is alig van. Régebben szénát is, szalmát is hordott, meg más kemény férfimunkát is elvégzett, de azt ma már nem bírja, így hagyma- meg paprikaszedésen szokott részt venni. Paprikát idén is Törökkanizsán szedett, mert Padén nem nagyon van munka. László is mindig alkalmi munkákból élt, egy időben juhászként dolgozott, azóta nagyon jól tud birkát nyírni ollóval. Így amikor birkanyírási szezon van, sokan felkeresik ezzel a feladattal, s ha kell, akár ötven birkát is megnyír egy nap.
– Most tavasszal a birkanyírási pénzből vettünk három malacot, azokat nevelgetjük. Földünk nincs, ezért vesszük nekik a takarmányt, de még így is megéri – mondja László.
Az év többi részében marad a napszám, télen meg a fahordás, rőzsehordás. A férfi most éppen azon bosszankodik, hogy a sok eső miatt képtelen a megrendelt rőzsét összegyűjteni.
Afelől érdeklődöm, hogy miért nem kapnak családi pótlékot. Azt mondják azért, mert nem rendezték el a hivatalos ügyeket. A papírokat kellene összeszedni, meg az is baj, hogy a két kisfiú az asszony nevén van. Azért nem esküdtek meg, mert akkor Judit elveszítené a családi nyugdíjat. Ha megesküdnének, lenne családi pótlék, viszont nem lenne családi nyugdíj. A szociális segélyt meg azért nem adják meg nekik, mert a családi nyugdíj 500 dinárral több annál, amennyi után járna a segély.
Tengődés az élet, mondják. Még az a jó, hogy van mit enni, van mibe öltözködni, és a villanyszámlából is törlesztenek minden hónapban egy keveset. Judit azt meséli, szerette volna, ha az idősebbik lánya a férjhez menés helyett inkább középiskolába járt volna, de nem lehetett vele beszélni.
– Annak örülök – folytatja –, hogy Edina jeles tanuló, és cukrásznak vagy péknek szeretne tanulni. Ha lesz középiskolai végzettsége, csak könnyebben boldogul az életben. Nekem hat osztályom van, ezért én sosem remélhettem túl sokat az élettől. A gyerekeknek mindig megvettük a tankönyveket, vagy kéz alól, vagy újakat, de mindig volt miből tanulniuk. Erik most indult elsőbe, jövőre Martin is elsős lesz – meséli. Közben ott ugrálnak körülöttük a kicsik, látszik, hogyha a pénz híján is van, szeretetből legalább jut elég.
Még sokáig ecsetelhetnénk az ott tapasztalt szegénységet, a család életkörülményeit, de ez felesleges szócséplés lenne. Ennyiből is látszik, hogy ezeknek az embereknek a vezetékes ivóvíz is megváltás lenne. Nem tudom, honnan jöhetne segítség, de sosem lehet tudni, ki olvassa el ezt az írást, és ki szánja meg őket.
