A zentai Hitri László húsz éve hivatásos halász. A Sárgapartnál a Tisza négy kilométeres szakaszát járja nap mint nap. Szerdán, amikor felkerestem őt a folyó melletti tanyáján, akkor is a vízről jött fel. A tanya udvarán ültünk le beszélgetni. Körülöttünk mindenütt varsák, hálók, egy teknő, melyben még halak ficánkoltak, mérleg. Azt meséli, gyerekkorába sokszor kikapott azért, mert leszökött a Tiszára, de azóta is a folyó az élete. Azt mondja, ha nem szeretné ennyire a folyót, már hagyta volna a fenébe a halászatot, hiszen újabbnál újabb törvényekkel, méregdrága halászati engedéllyel sanyargatják őket, viszont az illetékesek semmit nem tesznek azért, hogy megakadályozzák a Tisza szennyezését, és hogy megbüntessék a mérgezőket.
– Nem történik itt semmi – legyint a kezével –, viszont a Tisza öntisztulása is véges. Egyszer csak azon kapjuk majd magunkat, hogy már menthetetlen. Engem szinte már utálnak a Ferminben is, meg a cukorgyárban is, hiszen folyton hangoztatom, mennyi mocskot beleengednek. A cukorgyárból hétvégenként ömlik a szennyvíz, hiszen akkor az ellenőrök nem járják a terepet. Hiába értesítem a halászszövetséget, mire azok hétfőn kiküldenek valakit, a mocsok már régen leúszott. Mi, akik a vízen vagyunk, pontosan tudjuk, hogy a két évvel ezelőtti szeptemberi mérgezés a cukorgyárból jött, de büntetést még most sem kaptak. Pedig azután négy hónapig nem volt hal a Tiszában. Az óbecsei gátnál 38 vagon döglött halat szedtek ki a vízből. Az ottani kollégák azt mesélték, hogy a zsilipnél a víz felszínén másfél méter mélységben úszott a dög. Annak 85 százaléka harcsa volt. A ponty jobban átvészelte a mérgezést, mert kevesebb oxigénnel is megél. Süllő is rengeteg elpusztult, habár abból erre fönt már korábban is kevés volt. A halállomány fele elpusztult akkor. A Tisza azóta sem tud helyrejönni, képtelen olyan gyorsan regenerálódni, mint amilyen gyorsan ölik. Tavaly új ívásból voltak kilós harcsák, meg kevés apró ponty, idén már kicsit nagyobbak a harcsák, olyan két kilósak, de nagyon nehezen jön helyre az állomány – panaszolja.
Arról kérdezem, miért van az, hogy étteremben hiába kér a vendég kecsegét, a pincér legtöbbször a fejét rázza. Azt mondja, azóta fogyatkozott meg ennyire a kecsege, amióta az 1970-es években Óbecsénél megépült a gát. Itt fönn iszaposodik a fenék, és nincs hallépcső, amin feljárna.
– Ha véletlenül olyan az évünk – magyarázza –, hogy akkor van kecsegevonulás, amikor nagyobb a víz, és véletlenül kinyitják a zsilipeket alulról, akkor abban az évben kapunk kecsegét, de csak aprókat, az új ívásból. Hiába szerepel kecsege a zentai címerben, akár el is lehetne onnan távolítani, olyan ritkán látunk kecsegét – mondja. Aztán szó esik arról is, hogy az üzletekben szinte egyáltalán nem lehet tiszai halat kapni, helyette afrikai harcsát, meg mindenféle külföldi halat árulnak. Az emberek meg tudatlanul megveszik.
– Én meg nem enném az afrikai harcsát, olyan mint a fűrészpor – magyarázza. – A tiszai halnak nincs párja. Ráadásul az ember tudja, honnan van, milyen vízben él. Amit külföldről hoznak, az zsákbamacska. Nekünk, tiszai halászoknak egyre nehezebb értékesíteni a halat. Amíg a határtól errefelé nem volt autóút, Szabadka meg Palics környékén az út melletti éttermek korlátlan mennyiségben felvásárolták a halat, de amióta van autóút, azóta semmit sem adunk el arra. Amikor jöttek haza a vendégmunkások, mindig ezen a vidéken álltak meg enni, hiszen a hal nálunk olcsóbb volt, mint Magyarországon. Most a hal legnagyobb részét Újvidéken és Belgrádban adjuk el fagyasztva, de az bármikor megtörténhet velünk, hogy a rendőr megállít, és elveszi a halat, mert csak hűtőkocsiban lehetne szállítani. Csak azt nem kérdezi meg senki, a halász miből vesz hűtőkocsit, mikor a halászatból már nem lehet megélni. Én is virágot termesztek mellette, meg birkát, disznót tartok – mondja.
Aztán a halászati engedély is szóba kerül, és minél jobban belemerülünk a téma boncolgatásába, annál idegesebb lesz. Egy cigarettára is rágyújt, látszik, hogy elege van az engedély körüli ügyekből. Elmondja, hogy ő erre az évre a város alatti négy kilométeres szakaszért 1800 eurót fizetett, de jövőre állítólag 2550 euró lesz.
– Ez már rablás – ecseteli –, ráadásul kötelezővé tették, hogy céget nyissunk, és fizessük magunk után a nyugdíjalapot meg a betegbiztosítást. Ezt a minisztérium kitalálta, a halászszövetség meg okosan ránk hárította a feladatot. Nekem egyébként már öt éve van cégem, pont ebből kifolyólag, de ebben az évben ezt mindenkinek kötelezővé tették. Ez évi plusz 1000 euró kiadás. Idén naponta legalább 1000 dinár értékű halat ki kellett fogni ahhoz, hogy fedezzük a költségeket. Ha jövőre felmegy az engedély ára, naponta 1600 dinár értékben kell halat fognunk, hogy nullán legyünk. Állandó kapcsolatban vagyok a többi halásszal, és biztosan állíthatom, január elsejétől megtizedelődik a halászok száma, ezt képtelenség lesz fizetni. A szövetség nem törődik azzal, hogy a Tiszának a magyar határtól Óbecséig tartó szakaszán 34–35 halász szorgoskodik, és azzal, hogy ha ennyire megemelik az engedély árát, mennyi családot tehet tönkre. Az engedély egyébként is mindig zsákbamacska, ugyanis előre ki kell fizetni, de azt nem tudni, milyen év következik. Ha egy olyan, mint a két évvel ezelőtti mérgezéses volt, hogy négy hónapig nem volt hal a Tiszában, akkor eleve vesztett ügyünk van. Akkor egyébként kértük, hogy a következő évi engedély árából engedjenek el valamennyit, hiszen hatalmas volt a kárunk, de a kérésünk nem talált meghallgatásra. Akkor azt mondták, ha majd meglesz a büntetés, akkor mi is kérhetünk kártérítést. Hát a büntetésről azóta sincs egy hang se. Persze ha minket kell büntetni, akkor nincs bocsánat. Fogjanak csak meg bárkit tilalmi időszakban, az engedélyét azonnal elveszik. Jó lenne egyébként, ha az orvhalászokat is jól megbüntetnék, mert azokból is bőven van a Tiszán. Igaz, amióta a szövetség új motorokat vett a csónakjaiba, azóta az ellenőrök sűrűbben megjelennek a Tiszán, főleg a tilalmi időszakban jönnek, mert akkor minket is büntethetnek – mondja.
Aztán végezetül szebb témákról beszélgetünk, arról, milyen a halászélet, milyen nap mint nap kievezni a vízre, állandóan a Tisza közelében élni, szinte vele lélegezni. Már a felindultság is eltűnik a szavaiból, hiszen szóba kerül, milyen naponta felszedni a hálókat, ellenőrizni a varsákat, ismerni a halak mozgását, a folyó tulajdonságait, mi az, ami végérvényesen ideláncolja az embert a Tiszához.
