A járda szélén áll a vak ember és sötét szemüvege mögé bújva elképesztő dühvel veri a kutyáját. Hangosan szidalmazva üti a vakvezető ebet, amely egyetlen kapcsolata a világgal, amely nélkül egy lépést nem képes megtenni az utcán. Mögöttünk a park, széles e vidéken nem látom okát a vak ember felindultságának. Most dolgozunk – üvölti – és megállás nélkül üti az állatot. Szegény kutya – gondolom, s szeretném lefogni az ostoba nyomorult kezét – minden bizonnyal rosszkor szagolt meg egy lehullott falevelet, egy útszéli fűszálat.
Évek óta értetlenül – és egyre kevesebb részvéttel – szemlélem a magyar társadalmat, mint hatalmasodik el rajta az indulat, az a tehetetlen düh, mellyel környezete ellen fordul. Pszichológiai – talán pszichiátria-közeli – eset: gyöngesége tudatában az emberek többsége az elesettebben, az esendőn, a nála gyöngébben tölti ki a bosszúját, idegeinek irányított kisüléseit afelé fordítja, amerről őt nem érheti letaglózó villámcsapás. Az agresszió a társadalmi ranglétrán mindig lefelé tendál: a száguldó gépkocsiból is csak az üvölt a gyalogosra, aki pillanatok múltán már messze jár. S azt sem nehéz megmondani, hogy e mostani, a társadalmat átható gyűlölet hol fogant, hol vetette az első szikrát.
A mai magyar társadalomban tapasztalható gyűlölet – amely ölthet ugyan profitarányos zsákmányszerző formát is, a lényege mit sem változik – ott született valahol a hatalmat gyakorló bal-liberális kormánykörökben, melynek tagjai szocializáltságukból eredően egyenesen a Kádár-rendszerből mentették át országlásukhoz használt szándékaikat és eszközeiket egyaránt. (Elszomorítóan pontos a meglátás: akkor is ők lennének ma hatalmon, ha nincs a rendszerváltásnak becézett 1989-es fordulat.) A mai magyar politikai – és egyben gazdasági – élet elitje ugyanazzal az ésszel már fel nem fogható dühvel vetette magát a magyar társadalomra, amivel az a vak ember verte a kutyáját.
Ma Magyarországon minden egyes, a hatalom részéről megtapasztalt gesztusból a gyűlölet és a megvetéssel kevert cinizmus sugárzik, legyen szó az egészségügyről, az oktatásról, a vidéki Magyarország gyámolításáról, a nemzeti vagyon eltüntetéséről, a szociális kérdés kezeléséről, vagy a jövő elherdálásáról: a bal-liberális gyűlölet helyrehozhatatlan károkat okoz a nemzetnek. Mint ahogyan tette azt a 2004. december 5-i népszavazáskor, amikor egy eszement kampányt követően úgy lökte el magától a határon túli magyarok kérdésének ügyét, mint csavargó a tetves gönceit. Akkor, abban a politikai pillanatban mutatkozott meg e mostani hatalom bűneinek igazi mérete. Azzal, ahogyan akkor megmérgezte az anyaországi lelkek jelentős hányadát, azzal egy lassan ölő mérget lövellt a nemzet testébe, amely hosszan fogja pusztítani és emészteni azt.
A politikai gesztus mögött ugyanis nem lehet pusztán a baloldal szavazat-maximáló törekvését látni – nem lehetne még akkor sem, ha az elmúlt két kormányzati ciklusban mindösszesen ezzel vétettek volna a nemzeti érdekek ellen. A nemzeti egység megtagadásának ennél mélyebb, pragmatikusabb okai voltak akkor és vannak ma is: a mai kormány és a kormányzati erők félnek a nemzeti érdekeket megfogalmazó és megvalósító, egészséges közösségi erő megjelenésétől. Félnek, mert egy a saját erejével tisztában lévő, érdekeit világosan felismerő, és szándékaiban egységes nemzetet már nem lehet (de mindenképpen nehezebb) kifosztani, kisemmizni és nyomorba dönteni. A lelkük mélyén ők is tudják, hogy a megrugdosott vakvezető kutya tisztábban látja az utat, mint elvakult kenyéradó gazdája. De mert tisztábban látja, hát belerúgnak.
Ama fekete december még ma is súlyosan rátelepszik a nemzet lelkiismeretére – s ezt sajnos esetleges távozáskor a bal-liberális hatalom nem fogja magával vinni. Itt fog hagyni egy gazdaságilag romba döntött országot, korrupciós gyakorlatával egy erkölcseiben kikezdett közösséget, és egy vitális intézményeitől megfosztott államot – mintha a pusztítás motiválta volna egész jelenlétüket (a történelemben).
