Andris utcagyerek. Kéreget a pék előtt, a Csarnoknál, városszerte. Kenyérre, tejre, buszjegyre gyűjt. Igazából nem is Andrisnak hívják, de mikor még nem voltunk „bizalmas” viszonyban, és rákérdeztem a nevére, gondolkodás nélkül ezt a nevet mondta: Andris. Aztán egyszer, több évi ismeretség után megmondta az „igazi” nevét: Nino.
Az El Niño (el ninnyo) jelenség a Csendes-óceán trópusi területein ilyenkor, karácsony táján veszi kezdetét (ezért hívják El Niño-nak, a Krisztus gyermek spanyol elnevezésére utalva). A rosszalkodó fiú megfordítja a keleti passzát szeleket és a visszájára forduló meleg áramlatok 3-5 évente hatalmas zivatarokban tombolják ki magukat.
Három éve ismerem Ninót, vagy Ninnyót, aki a normális széljárással szemben próbál fennmaradni az élet tajtékos hullámain.
Túlzás lenne azt állítani, hogy Andris – nekem már csak Andris marad – bizalmába fogadott, ha egyáltalán bárkit is a bizalmába fogad az utca gyermeke. Mégis, a rendszeres találkozások, a közös élmények azt a benyomást, vagy inkább csak illúziót keltik az emberben, hogy egy nem mindennapi utcagyerek tartozik az ismerősei közé.
Andris bizalmatlan, nem árul el magáról egy milliméterrel sem többet annál, mint amennyitől legalább egy 50-est nem remélhet a markába. Késői órában a városközpontban kuncsorgó Andrisból sikerült kiszednem, hogy Bogarason lakik. Láss csodát, ez egy bizalmas információ volt a részéről, mert amikor a falvak sorát járva Bogarason bóklásztunk telelő bagolycsapatok után érdeklődve, nem másba, mint Andrisba botlottunk. A kérdésre, hogy vannak-e a környéken baglyok, Andris azonnal kész volt a válasszal:
– Ott vannak az erődben a vasúton túl – mondta szemrebbenés nélkül.
Hamar kiderül, hogy ezt amolyan 40-50 dináros válasznak szánta. Ezúttal azonban hazai terepen nem volt szerencséje, nem ütötte markát jutalom. Baglyokat nem találtunk. Lehet, hogy nem Andris bűne, és korábban tényleg voltak ott baglyok?
Bogaras jó tíz kilométerre van Zentától, Andris égre-földre esküdözött, ha adok neki száz dinárt a kilencórás sinóbusszal haza fog utazni Bogarasra, nem fogja a hideg éjszakát Zentán tölteni. Megadom a százast, de a legnagyobb komolysággal figyelmeztetem:
– Ott leszek a vasútállomáson a kilencórás sinóbusz indulásakor, és le fogom ellenőrizni, hogy felszálltál-e.
Még mormogott valamit, hogy jó, meg biztos úgy lesz, és oldalazva elsurrant a tetthelyről. Hitte is meg nem is, hogy le fogom ellenőrizni a százas célszerű felhasználását. Persze nem mentem ki az állomásra.
Ősziesen hűvös hajnalon addig pakolásztam a terepi fotófelszerelést, lessátrat, objektíveket, állványt, csizmákat, míg feljött a nap. Világosodott ugyan, de a nap még valahol a vastag felhők alatt félhomályban törölgette a szemét. A természetfotózásra legközelebb és legalkalmasabb Bánát kapuja, a Tiszán átívelő híd felé igyekeztem. A sarkon, a hídfeljárótól alig ötven méterre a Szent János-szobor tövében, a lépcsőfokon alvó gyereket pillantottam meg. Andris? Lefékeztem.
Andris volt az. Békésen szunyókált Keresztelő Szent János oltalmában. Egy fotós nem hagyhat ki egy ilyen életképet. Gondoltam, készítek néhány fotót, és sietek a madarak után Bánátba, ahol már napfelkelte előtt lesállást kellett volna foglalnom.
Andris álmosan emelte fel fejét, megviselt, nyúzott ábrázattal, csipától nehezen felnyíló szemekkel kérdőn nézett rám: ki az, aki háborgatja békés álmát? Jobb szeme alatt jókora duzzanat piroslott: nehéz és mozgalmas éjszakája lehetett. A sarki pincediszkózás szombat éjjeli árulkodó nyomait nem lehetett letagadni.
– Ki vágott pofán, kiskomám? Nem fáztál a hideg kövön aludni? Milyen kalamajkába keveredtél? Mért nem mentél haza Bogarasra? Nem hiányolnak otthon?
Választ nem kaptam az önkéntelenül feltóduló kérdéseimre. Andris még észhez sem tért igazából, visszakérdezett:
– Adsz egy százast?
Andris utcagyerek. Iskolába nem jár, az élet iskoláját járja, ebben az iskolában azonban nincs lehetőség pótvizsgára.
