Kevés olyan sokoldalú újságíró van a Délvidéken, mint Ternovácz István, a Vajdasági Rádió szerkesztője. Újságírói pályája során foglalkozott a belpolitikai eseményekkel, környezetvédelemmel, mezőgazdasági kérdésekkel és közéleti gondokkal. De talán a legtöbbet mégis a vajdasági magyarság helyzetével. Nyilvánvaló politikai érzékkel, a pártpolitikán felülemelkedve tette ezt. Ezenkívül egyik szerzője A temerini razzia című kötetnek és konzulens tanára a budapesti Corvinus Egyetem zentai levelező tagozatának. Ternovácz Istvánt a magyar államfő a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjével tüntette ki.
nMikor és hogyan dőlt el, hogy agrármérnök létedre újságírással keresed majd a kenyered?
-- Kényszerpálya volt számomra az újságírás. Az egyetem elvégzése után ugyanis arról álmodoztam, hogy valahol egy mezőgazdasági birtokon kamatoztatom majd a tudásom. Munkát azonban nem kaptam. Mivel nősülni akartam, és volt egy tévés ösztöndíjam, éltem az Újvidéki Televízió adta lehetőséggel, a Barázdánál kezdtem. A tévés technológiát azonban nem tudtam megszeretni. Alig néhány hónap után hívtak az Újvidéki Rádióhoz. Éltem a lehetőséggel. Hosszú évekig szerkesztettem a Faluműsort és a Horizont című környezetvédelmi műsort meg a Horgászrovatot. Közben jött a háború és az embargó, ezt megelőzően talpra állt a magyar érdekvédelem a Vajdaságban, így politikai téma is akadt bőven. Ez nem hagyott hidegen. Közben a legnehezebb háborús években megszületett a három gyerek, nem mindig volt mit az asztalra tenni, ekkor kezdtem el méhészkedni. Ennek a vége az lett, hogy Zentán, a kertészeti főiskolán én vagyok a méhészeti szaktanár. Ez a szívem csücske. A másik oldalon meg ott a belpolitikai újságírás, amit kevesen akarnak művelni.
nDolgozol a Vajdaság Ma internetes portálnak, a Kossuth Rádiónak, a Jó Gazdának, ezek azok, amikről én tudok. Hogyan győzöd mindezt?
-- Az élet hozta így. A feleségem óvónőként nem kapott munkát, így ő lett a család mindenese, én meg az, akinek meg kell teremtenie a betevő falatot. Nem volt alternatíva, fel kellett gyűrni az ing ujját, hiszen ezt a hivatást sosem fizették túl. Így kezdődött. Aztán megfertőződtem – de rendesen – mindazzal, ami a rádiós és az írott sajtó műfajába belefér. Családom jóváhagyásával az újságírás számomra ma már életvitel. De tulajdonképpen nincs is más választásunk. Vagy csinálom teljes vállszélességgel, vagy hagyom a fenébe. Magnó és fényképezőgép nélkül ma már kevés helyre megyek.
nMilyen témákkal foglalkozol legszívesebben?
-- Nem hiszem, hogy van kedvenc témám. A témánál fontosabb a tálalás. A témáról maga az élet gondoskodik. Mondok egy friss példát. A minap interjút készítettem egy ügyvéddel a politikai üldözöttek rehabilitálásáról, amelyben elhangzott, hogy az 1944-45-ben ártatlanul kivégzettek hozzátartozói közül kevesen kérik a rehabilitálást. A műsor után megkeresett egy érintett, aminek eredményeként a következő adásban már ő és egy sorstársa volt a stúdióvendég. A két egykori csurogi lakos, akiket– a többi Sajkás vidékén élő magyarral együtt– már kisgyerekként kollektív háborús bűnössé nyilvánítottak, megrázó módon érvelt egymással szemben. Egyikük a mellett, hogy miért szükséges a rehabilitációs eljárást elindítani, a másik viszont amellett, hogy ezt miért nem szabad megtenni. Közben izzottak a telefonvonalak. Az én tisztem itt csak annyi volt, hogy egy-két emberi kérdést ne fojtsak magamba. Ilyen egyszerű. Akkor érzem igazán jól magam, ha sikerül kitapintani a hallgatók és az olvasók pulzusát. A közhelyszerű újságírást nehezen viselem.
nElőfordult-e valaha, hogy valamelyik politikus befolyásolni akart, megfenyegetett?
-- Befolyásolni ma már nemigen szoktak, legalább is nyíltan nem. Hogy megfenyegettek-e? Egyszer. Ez viszont a hitemet erősítette, hiszen szemlátomást valamivel rátapintottam a lényegre. De nem tulajdonítok neki túl nagy jelentőséget. A politikus is ember, ő is lehet dühös. Azt gondolom, hogy nálunk nem elsősorban a politikusokkal és az általuk gerjesztett cenzúrával, hanem az öncenzúrával van baj. Azzal, hogy az újságírók többsége – úgymond - nem akar bajt magának. Holott ő kell legyen a közösség lelkiismerete, aki teret biztosít a különféle vélemények ütköztetéséhez. Én például pályám kezdetén nagyon sokat tanultam a Magyar Szó Közös íróasztalunk rovatában olvasottakból. Ma a Közös Íróasztalunk sajnos árnyéka egykori önmagának. És ezzel végképp nem akarom egyetlen napilapunkat bántani. De foglalkoztat a kérdés, hogy nekünk magyaroknak tényleg ennyire nincs ínyünkre a véleményütköztetés a komoly kérdésekben? Beérjük a tyúkperekkel? Nincs véleményünk? Mi van? Meggyőződésem, hogyha az oldal visszanyerné régi fényét, az újabb olvasókat szerezne a lapnak.
nHa üzenned kellene a fiatal kollégáknak vagy azoknak, akik azt fontolgatják, hogy újságírással foglalkoznak majd, mit üzennél?
-- Próbálják meg. Van benne „adrenalin”. Időnként sok is. Munkahely bizonyára lesz a számukra. Az elmúlt húsz évben ugyanis kiöregedett a vajdasági magyar újságíró társadalom. Az Újvidéki Rádió esetében ez különösen szembetűnő. Egyelőre talán még van kitől tanulni.
nTudomásom szerint újságíró a Délvidéken ilyen magas rangú kitüntetést még nem kapott. Mit tartasz újságírói pályádban a legjelentősebbnek?
-- Jólesik a magyar államfőtől kapott kitüntetés. Ez, a Napleány-díj után, rövid idő alatt már a második elismerés az életemben. Úgy fogom fel, hogy a nemzeti érdekvédelem mentén végzett újságírói munkámért kaptam. A hír hallatán kissé elérzékenyültem, de ez elmúlik. Az élet megy tovább. A bajom a díjakkal, hogy most többször meg kell állnom írás közben, mint korábban. Nagyobb a felelősség.
nÁlmaid, céljaid?
-- Hogy jövőre mind a három gyermekünknek legyen saját szobája, meg pár éven belül jó volna kicserélni a jó öreg Renault 4-est. E mellett szeretnék arról tudósítani, hogy létrejött a tartalommal rendelkező magyar autonómia Szerbiában, és hogy megvalósult a nemzet „határokon átívelő politikai integrációja”, ahogy politikusaink mondják. Vagy sokat kívántam?
