Görbetükröt tartva a miloševići rezsim elé, Svetislav Basara szerb író 1996-ban megjelent Ukleta zemlja (Átkozott ország) című regényében a Szerbia szinonimájának értelmezendő Etrascia országról többek között azt írja, hogy államformáját tekintve alkotmányos anarchia. A képviselőházáról pedig a következőképpen szól: „A Nemzeti Parlamentben – amelyről az etrasciai politológusok azt állítják, hogy a legdemokratikusabb a világon – a szó legszorosabb értelmében valamennyi társadalmi csoport képviselteti magát. Számos politikai párt – az ultrabaloldaltól a legszélsőségesebb jobboldalig terjedő spektrumban – képviselője mellett a parlamenti padokban olyan képviselők is helyet kaptak, akik különféle társadalmi rétegeket képviselnek: lopókat, hazárdjátékosokat, csempészeket, koldusokat, szellemi fogyatékosokat, nyugdíjasokat, bélyeggyűjtőket – röviden: mindazokat, akik helyet keresnek maguknak Etrascia szűkös égboltja alatt.”
Nyolc év telt el a kilencvenes évek során álomnak tűnő rendszerváltástól, amely – a vitathatatlan előremozdulás ellenére – a nagy többség számára számos téren mégsem igazolta a hozzá fűzött reményeket. Az egyik ilyen mindenképpen a bizonyos poszthoz vagy beosztáshoz elengedhetetlenül szükséges szakértelem szükségességének gyakori figyelmen kívül hagyása, vagy elégtelensége. Másképpen fogalmazva: az esetek nagy többségében bizonyos tisztségre, posztra, beosztásra csakis pártvonalon jut(hat) az illető. És ez a jelenség mára már olyan méreteket öltött, hogy Basara fricskázó poétikájának analógiájára építve a mai (immár független és önálló) Szerbia államformáját nyugodt lelkiismerettel nevezhetjük pártok diktatúrájának. Íme néhány példa, amely alátámasztja ezt a nézetet.
A közeli ismerősöm a közelmúltban hallotta, hogy az egyik vajdasági város képviselő-testületi épületében takarítónőket keresnek. Lévén, hogy felesége már évek óta munkanélküli, érdeklődni kezdett a munkahely iránt, de már az első lépésnél áthatolhatatlan akadályba ütközött. „Melyik pártnak tagja a kedves felesége?” – vetette fel a kérdést az illetékes személy az ismerősömnek. Amikor kiderült, hogy egyiknek sem, az illető megcsóválta a fejét, mondván, akkor nehéz lesz, mert már így is túljelentkezés van. Valamilyen szempont alapján pedig csak el kell dönteni, hogy kiket vesznek fel, és van-e jobb annál, hogy a leendő takarítónő demokrata, radikális, gétizenhetes, véemeszes vagy akár szocialista érzülettel fogja majd bökdösni a cirokkal az önkormányzati képviselők után maradt piszkot?!
Következő példa: egy másik vajdasági városban élő ismerősöm éveken keresztül várt már a munkára, közben rendszeresen eljárogatott a munkaközvetítőbe, ahol természetesen sohasem volt a számára semmiféle munkalehetőség. Az egyik tolóablak mögött lévő hölgy végül megsajnálta, és mintegy lenyűgözve ismerősöm kitartásától, a legközelebbi alkalommal diszkréten odasúgta neki, hogy ha munkát akar, konkrétan melyik pártba tagosodjon be. Az ismerősöm ezt némi vajúdás után meg is tette – a gyereknek enni kell! –, és láss csodát: egy héttel később meg is érkezett címére a munkaajánlat!
Sokáig sorolhatjuk a különféle példákat, a lényeg az, hogy a közszférában még a legbanálisabb munkafeladat elvégzése esetében is felmerül(het) a politikai hovatartozás kérdése. Mondjuk, ha egy falu vezetősége úgy dönt, hogy bemeszelteti a helyi közösség épületét, ennek a családi lakások befestéséhez mérten rendkívül jól jövedelmező munkafeladatnak az elvégzését nagy valószínűséggel a hozzá (politikailag) közel álló szobafestőre fogja bízni.
Naponta hallani a közhelyet, hogy a szaktudás meg a képesítés mennyire fontos, holott már egy óvodás is jól tudja, hogy a valóságban ez nem mindig elegendő az érvényesüléshez, főképp akkor nem, ha valaki közügyekkel szeretne foglalkozni. Mindenképpen le kell borulnia egy párttisztviselő előtt (hadd ne használjak sokkal képletesebb megfogalmazást), ha ezen a téren el akar érni valamit. Igaz, az utóbbi időben országunkban divattá vált az úgynevezett pártonkívüliek beemelése a végrehajtó hatalomba, illetve a kinevezésük közvállalatok vagy közintézmények élére, de ez a megoldás is egy kissé sántít, lévén, hogy eltekintve attól, hogy nem párttag, az illető mégsem lehet teljesen független a munkájában. Ugyanis az ilyen személy vagy közel áll az adott párthoz – olykor sokkal közelebb, mint egyes párttagok – és már tett le valamit az asztalra a párt érdekében, ami kizárja pártatlanságát, de még ha semmi köze sem volt az adott párthoz, és pusztán bizonyos téren kifejtett magas szakértelme miatt nevezték ki a tisztségre, nehezen képzelhető el, hogy egy bizonyos párttól kapott posztját a jövőben az illető arra fogja kihasználni, hogy bírálja ugyanazt a pártot, illetve annak egyes tagjait. Nem lehetetlen, de a realitásban nem sok esély van rá, márpedig ha csak egyetlen fél irányában nem a hivatás követelményeire és a lelkiismeretére, hanem (szépen fogalmazva:) a politikai racionalitás szülte érvekre hallgat, máris csorba esik pártatlanságán. Magyarán: a független állami tisztségviselő manapság Szerbiában olyan ritkaságnak számít, mint a szűz örömlány.
Egyértelmű, hogy a pártok csak élnek a törvény nyújtotta lehetőségekkel, és a végrehajtó hatalom létrehozása a jelenleginél másképp nem is nagyon bonyolítható le – még ha sokszor zavaró is, hogy valaki végzettségéhez viszonyítva a lehető legtávolabbi tárcát kapja, vagy különböző mandátumokban egymástól legeltérőbb minisztériumok élére kerül –, a közvállalatok és közintézmények esetében azonban már igenis megkérdőjelezhető, hogy az élükre miért nem lehet pályázati felhívás útján kiválasztani a vezetőket, amelynek során szakértők döntenék el, hogy a jelentkezők közül ki a legmegfelelőbb az adott poszt betöltésére. Ehhez arra lenne szükség, hogy a pártoktól megvonják a rájuk ruházott felhatalmazást, amit sajnos csakis maguk a (vezetői pozícióban lévő) pártok tehetnek meg, oly módon, hogy a jelenlegitől eltérő törvényes szabályrendszert dolgoznak ki a közvállalatok és a közintézmények működtetéséről. Elnézve azonban a „Nemzeti Parlament” jelenlegi összetételét, amely csupán annyiban különbözik a Basara által meghatározotthoz viszonyítva, hogy az ott felsorolt társadalmi rétegek képviselői mellett ebben már önjelölt tévésztárok, rehabilitált háborús bűnösök, valamint új keletű fenomének, úgynevezett született politikusok is vannak, erre egyhamar aligha látok esélyt.
