Bármekkora is legyen, egy adott közösséget mindig egymástól számos téren lényegesen különböző egyének alkotnak, s ami egy közösségbe varázsolja ezeket a személyeket, az a közös nemzeti, vallási, törzsi vagy faji hovatartozás, a földrajzi fekvés, a közös múlt vagy akár a hasonló szokások és hiedelemvilág. Ebből a szemszögből vizsgálva a vajdasági magyarság egy több szempontból is érdekes közösség, mert amellett, hogy etnikai alapú és földrajzilag meghatározott embercsoportról van szó, amely természetesen egymástól eltérő egyedekből áll össze, a közösségen belül kialakult kisebb-nagyobb csoportok között is számos különbözőség érhető tetten. Azonos a nyelv, a múlt, a kultúra, a történelem, a többségi nemzettel és a különböző nemzeti kisebbségekkel való közös élet szükségszerűsége, de ez valamennyi régióban más módon csapódik le. Magától értetődően különbözik a többségi nemzet megítélése, a szerb nyelv használata, az asszimilálódás szintje, az anyanyelven való tanulás lehetősége (és minden más, ami ebből fakad), a nemzeti kultúra ápolása, a saját identitásom meghatározása, de még akár a politikai szimpátiák kialakulása is a többnyire magyarlakta zentai, adai és magyarkanizsai községekben, mint például az egymástól távol eső, kis lélekszámú magyar falvak alkotta „szigetvilágban” Közép- és Dél-Bánát területén. Ha mindehhez még azt is hozzáadjuk, hogy a folklór terén jelentős különbözőségek észlelhetőek régióról régióra, azt a következtetést kell levonnunk, hogy a vajdasági magyarság egy igen heterogén közösség. Felmerül a kérdés, mi az, ami jelen pillanatban a leginkább jellemző erre az önmagában igen változatos közösségre.
A vajdasági magyarság jelenlegi állapotának komplex feldolgozása mindenképpen egy kimerítő tanulmány tárgyának kívánkozik, amely – régiókra bontva – magába ölélné a közösség demográfiai, gazdasági, foglalkoztatási, oktatásügyi, művelődési, szociológiai, egészségügyi, vallási, politikai és egyéb jellegzetességeit. Ezen a helyen én csak egy apró érdekességre – sajátos fenoménre – szeretném felhívni a figyelmet, amelyet bárki felfedezhetett már, aki rendszeresen és figyelmesen kíséri közösségünk közéleti szereplőinek a megnyilvánulásait médiumainkon keresztül. Rendszerint ódzkodom az általánosításoktól, akárcsak a különféle sztereotípiákra való hagyatkozásoktól, de sajtóorgánumainkra hivatkozva ebben az esetben bátran ki merem jelenteni, hogy a vajdasági magyarság egyik fő jellegzetessége ebben a pillanatban a folytonos elégedetlenségérzet. Ez lényegében helyénvaló érzés, nagyon sok olyan dolog van, ami miatt elégedetlen lehet az itt élő, de nézzük csak meg, mi minden miatt vagyunk képesek elégedetlenkedni.
A konzervatív világnézetet, az úgynevezett polgári értékeket képviselő közszereplők neheztelnek sajtótermékeinkre, mert azok – megítélésük szerint – vajmi keveset foglalkoznak a vajdasági magyarság létkérdéseivel: nemzeti identitásunk megőrzésével, „traumáink” felgöngyölítésével, megmaradásunkat szorgalmazó témák feldolgozásával; ugyanakkor a liberálisabb egyének szerint a vajdasági magyar média, figyelmen kívül hagyva a XXI. századi polgárok valós igényét, túlnyomórészt olyan jelentéktelen és anakronisztikus dolgokkal foglalkozik, mint amilyen a hagyományápolás és a néptánc, és ebbe a témafelhozatalba még csak egyik-másik magyar verés csúszhat be, természetesen a százszorosára pumpálva.
A vajdasági magyar pártok képviselői elégedetlenek a vajdasági magyar médiumok zömével (mindenekelőtt a Magyar Szó napilappal), mert azok többnyire az úgynevezett szerb előjelű pártokat favorizálják; míg az országos, illetve tartományi szintű, nem magyar előjelű pártokban lévő magyarok azt a nézetet hangoztatják, miszerint ugyanazon médiumok zöme nem más, mint a legerősebb vajdasági magyar párt szócsöve (amikor éppen nincsenek vele koalícióban, ugyanezt a nézetet vallják a kisebb vajdasági magyar pártok is).
A vezető irodalmi kánont képezőket bosszantja a folyóirat-dömping, a sok-sok „dilettáns” jelenléte, az Érinthetetlen Szent Irodalom bemocskolása eme irodalmi kontárok részéről; miközben a „dilettánsok” is neheztelnek a vezető irodalmi kánon képviselőire, mert megítélésük szerint teljesen jogtalanul ráfekszenek az alapítványi pénzeszközökre, a kezdő „billentyűnyomogatók” (a tollforgatók megnevezés – tetszik az vagy sem – immár elavult) pedig úgy vélik, hogy nincs lehetőség a megmutatkozásra, nincs elegendő tér tehetségük kibontakoztatására.
A közéleti szférát érintő három kiemelt példa mellett nap mint nap számos hétköznapi jellegű megnyilvánulással is találkozhatunk, amelyek egyértelműen közösségünk elégedetlenségérzetéről tesznek tanúvallomást: a vajdasági magyar pártok elégedetlenek a szavazópolgárokkal, mert azok „átszavaznak” a „szerb pártokra”; a szavazópolgárok elégedetlenek a vajdasági magyar pártok helyi vezetőivel, a szórványban élők emellett a „központtal” is, mert csak választások előtt mutat hajlandóságot arra, hogy felkeresse őket; elégedetlenek vagyunk az anyanyelven való tanulási lehetőségekkel, az autóbusz és vasúti összeköttetésekkel két magyarlakta település között, hangos fesztiváljainkkal, elavult művelődési rendezvényeinkkel, az anyaországi magyarokkal, a szomszédban élő szerbekkel, és nem ritkán a mindenkori másikkal is saját közösségünkből.
Sokáig sorolhatnám még, de az elhangzottakból is világosan látszik, hogy a vajdasági magyarság jelen pillanatban több téren is elégedetlen önmagával, aminek nem kell feltétlenül negatív előjelű jelenségnek lennie. Az elégedetlenségérzet pozitív is lehet, amennyiben cselekvésre ösztökél, arra készteti az egyént, hogy – akár egyedül, akár másokkal karöltve – minden tőle telhetőt megtegyen annak érdekében, hogy változtasson azon, amivel elégedetlen. Sajnos azt kell mondani, hogy az elégedetlenségérzet felhasználása nemes célokra aligha jellemzi a vajdasági magyarságot, s ha néha talán mégis, csupán kirívó kivételekről van szó, amelyek még jobban erősbítik a szabályt. A szabály pedig az, hogy közéleti személyiségeink rendszerint öncélú szófordulatként fogják fel valamivel való elégedetlenségük hangoztatását, azt is lehet mondani, hogy a legtöbbjüket elégedettséggel tölti el, hogy hangot adott elégedetlenségének, mert Ő megmondta, időben figyelmeztetett, s immár nyugodt a lelkiismerete. Ily módon az elégedetlenségérzet, ahelyett, hogy hajtóerővé válna, amiből a közösség saját helyzetének javítása által hasznot kovácsol, megcsontosodik a tagokban, pszichoszomatikus úton manifesztálódik tovább, évről évre egyre idősebb, magába roskadtabb és elcsüggedtebb közösséget eredményezve.
