Az én olvasóm – napló és levél elnevezésű tanácskozás lebonyolításával szombaton befejeződött az 56. Magyarkanizsai Írótábor. Előző este a helybeli Művészetek Házában közel húsz társszerző közreműködésével került bemutatásra A Magyarkanizsai Írótábor Antológiája című kiadvány, amely az írótábor 2003–2007 közötti ötéves időszakának hatvan íróvendége munkáiból közöl válogatást.
– Nagy szükség van a személyességre ebben a személytelen korszakban – hangsúlyozta Tari István, a Magyarkanizsai Írótábor programbizottságának elnöke a szombati tanácskozás során moderátori feladatkörének ellátása közben.
A napló és a levél, műfaji jellegzetességeikből kifolyólag, feltételezik a személyességet, lévén, hogy olvasójuk a napló esetében az író önmaga, levél esetében pedig egy konkrét személy, akihez a levél íródik. Irodalmárok esetében pont emiatt gyakran felmerül a kérdés, hogyan kell kezelni egy adott szerző naplóbejegyzéseit és leveleit: autonóm műfajokról van szó, amelyek az életmű részét képezik vagy csak az életmű kiegészítői? Természetesen vannak irodalmi szándékkal létrejövő naplójegyzetek és levelek is, sőt – mint a tanácskozás során elhangzott – a legtöbb író napló- és levélírás közben is író marad. Ennek ellenére – Bálint Péter megfogalmazásával élve –, irodalmunkban „a napló az egyik legmostohábban kezelt műfaj, mivel gyakorta kívül esik még az irodalmárok érdeklődési körén; napjainkban íróink is az irodalom peremvidékére száműzik; nem beszélve arról a tévedésről, hogy sokszor még az igazán jelentős művészek és gondolkodók életművében is csak másodlagos szerepet szánnak neki, mintha ez a szövegforma nem lenne egyenértékű az életmű más darabjaival, mintha nem is lenne használható másra, csak az élet és életmű bizonyos hiányosságainak pótlására, a szerzőről szerezhető bizalmas értesülések, magántitkok kimazsolázására”.
A tanácskozásban résztvevő szerzők szerteágazó módon közelítették meg az egyébként is széles skálán mozgó témát, olyannyira, hogy a legtöbbjük dolgozata által felvetett kérdés akár külön tanácskozás tárgya is lehetne.
A már említett Bálint Péter tizenkét kötetes író, esszéista, főiskolai tanár, a Debreceni Egyetem Hajdúböszörményi Ped. Főiskolája irodalmi tanszékének vezetője, továbbátöbbszörös ösztöndíjas Párizsban, Brüsszelben és Baselban, ahol a napló- és levélírás elméletével foglalkozott Gide, Proust és mások életművében, Az én olvasóm című bevezető tanulmányában a napló- és levélírás problematikájáról szólt, külön hangsúlyt fektetve Szabó Lőrinc naplójára, amelyben az idősödő író tükröt tart fiatalkori önmaga elé, fenntartásai vannak az utókorral szemben, aminek következtében egyedül igyekszik módosítani fiatalkori művein. Az önmarcangoló szerző naplóbejegyzéseinek taglalásával Bálint Péter egyúttal a mindenkori írói én örökös kételkedésére mutat rá önnön alkotásai kapcsán.
Vicei KárolyTitoksértők sértegetése című munkájában a börtönben, valamint közvetlenül a börtönből való kijutását követő időszakban íródott levelekről szólt. Mint hangsúlyozta, mivel nem publikálhatott és nem írhatott tízezrek számára, az asztalfióknak pedig képtelen volt írni, kiválasztott magának egy olvasót és neki írt hosszú monológokat. Szavai szerint levelezése a naplóírás szerepét is betöltötte. Művében Vicei Varga Zoltán 1975–1991 között készült naplóiról is szót ejtett – akivel egyébként sokat levelezett –, s mint írásában leszögezte: „egyetlen naplóírónak sem hisszük el, hogy nem az utókor nagyközönsége felé sandítva írja művét”.
Fekete J. József tanulmányában Szentkuthy Miklós naplóiról és különféle jellegű feljegyzéseiről szólt. A száz évvel ezelőtt született és húsz évvel ezelőtt elhunyt író után a becslések szerint 300000 oldalnyi naplóbejegyzés maradt, és kérdéses, hogy könyvformában bármikor is napvilágot láthat-e majd ez a szöveggörgeteg. Fekete szavai szerint Szentkuthy számára a könyv az élet lenyomatát jelentette, naplóolvasás közben pedig nem a tények voltak fontosak a számára, hanem a naplóíró viszonya a tényekhez.
Benedikty Tamás szövegében többek között a kommunista rezsim ügynökeinek róla készült feljegyzéseit dolgozta fel, Szepes Erika Ovidius versformában íródott leveleiről készített tanulmányt, Rigó Béla Petőfi Sándor, Arany János és Jókai Mór fiktív levelezését öntötte versbe, Tóth Éva szintén versformában megalkotott fiktív leveleit olvasta fel, míg Bánki ÉvaGondolatjel című prózájában szellemes módon a szerző édesanyjának olvasói fenntartásait tárta fel gyermeke műveivel szemben. Apró István részleteket olvasott fel a tanácskozásra készített irodalmi álnaplójából, amelynek feljegyzéseiben többnyire egy adott mű olvasói befogadásának a problematikáját boncolgatja, Bata János pedig élete során készített feljegyzéseiről, naplójáról és leveleiről ejtett szót munkájában, leszögezvén, hogy „az íróember olvasóit nem válogathatja meg, csak a könyveit”. Végezetül Bertha Zoltán felszólalásában arra a jelenségre hívta fel a figyelmet, hogy az utóbbi években egyre több klasszikusunk naplója kerül megjelentetésre, így a közelmúltban jelent meg Tamási Áron naplója is, amelyből részleteket olvasott fel.
ANTOLÓGIABEMUTATÓ
Pénteken este a helybeli Művészetek Házában közel húsz társszerző közreműködésével került bemutatásra A Magyarkanizsai Írótábor Antológiája című kiadvány, amely az írótábor 2003–2007 közötti ötéves időszakának hatvan íróvendége munkáiból közöl válogatást. A 460 oldalas, gazdagon illusztrált kötetben az írótábor előző öt tanácskozására készült esszék és tanulmányok, valamint az írótábor felolvasóműsoraiban szerepelő szépírók versei és prózaművei kaptak helyet. Az antológia társszerzői mellett, akik ízelítőt olvastak fel műveikből, a könyvbemutató műsorában részt vett a Kurina zenekar is, amely színesebbé varázsolta az estet.
