A szabadkai dzsámiban
Az élet egy olyan csodálatos fenomén, amely lehetővé teszi, hogy a társadalmi élet legkülönbözőbb szegmensének a függvényeként tekintsünk rá. Számos érvnek a hangoztatásával képviselhető az az álláspont, miszerint minden a gazdaságon múlik: a politika, a kultúra, de az egészségügy, a közbiztonság, az oktatási rendszer és még sok minden más mind-mind gazdaságfüggő jelenség.
Ehhez hasonló könnyűséggel megokolható az a nézet is, amelynek értelmében minden más a politikai szerepvállalás és csatározás eredményeként valósul meg (ez az álláspont nagyobb erőfeszítés nélkül képviselhető Szerbiában). Természetesen pragmatizmust diktáló korunkban is vannak idealista alkatok, akik szerint mindennek a kiindulópontja a szerelem – a két ember között kialakult komplex kapcsolat –, vagy valamiféle eszme: legyen szó felebaráti szeretetet terjesztő ideológiáról vagy annak épp az ellenkezőjéről. A felsorolást sokáig folytathatnánk, és bármilyen álláspontra is helyezkedünk a kérdésben, valamennyi nézetet egyaránt lehet támadni vagy védeni, de meglátásom szerint kétség nem fér ahhoz, hogy az egyik leguniverzálisabb prizma, amelyen keresztül az emberi élet a teljes összetettségében nyomon követhető: a vallás.
Köztudott, hogy egyes vallási tanítások más-más módon közelítik meg az életet, míg az úgynevezett keletiek zöme – buddhizmus, taoizmus, sintó – az ember befelé fordulását helyezi követendő célnak, addig a három nagy nyugati vallás – a zsidó, a keresztény és a mohamedán – sokkal nagyobb nyomást igyekszik gyakorolni a társadalmi élet összességére. Akár történelmi érdekességnek is megemlíthetjük, hogy az ókori római hódítók „globális teljhatalmuk” idején sem, vagy a XV. század legelején Ázsia vizein végighajózó, egészen az afrikai partokig eljutó hatalmas kínai flotta hírhedt harcosai sem követelték meg az általuk leigázott népektől, hogy változtassanak vallási nézeteiken, míg például a nyugati keresztényeknek, ha valahová letették a lábukat, az volt az első, hogy minél előbb misszionáriusokat küldjenek oda, még olyan egzotikus helyekre is, mint amilyenek a Hawaii-szigetek, hogy az ott évszázadok óta ártatlan szemérmetlenségben élő bennszülöttekkel elfogadtassák a földi paradicsom tarthatatlanságáról szóló tanokat (nem ritkán oly módon, hogy „megismertették” őket egyik-másik európai fertőző betegséggel, amelyekre ezen természetes környezetben élő emberek immunrendszere teljes mértékben felkészületlen volt). Negatív módon a vallás központi szerepére a nyugati ember életében utal számos vallásháború is a történelem során, legyen szó keresztes hadjáratokról vagy katolikus–protestáns összetűzésekről, de a kilencvenes évek történései Bosznia-Hercegovinában vagy a végeláthatatlan konfliktushelyzet a Közel-Keleten is ezt a nézetet tükrözik.
A vallási mozzanatok fontosságára életünkben szűkebb pátriánkban is akad példa bőven. Ezen a helyen csupán egyre szeretnék kitérni: közösségünk állítólag magas szintű vallási érzületéről tesz tanúvallomást a közvélemény felfortyanása abban az esetben, ha nem egy történelmi kategóriába besorolható egyházi közösség valamilyen módon hangot ad magáról. Azonnal megszületik a szektásokat kioktató, illetve a „becsületes polgárokat” óvakodásra intő felháborodások és reagáló újságszövegek egész sorozata, és ez a jelenség mindenképpen megérdemli azt, hogy a fenomének sorába emeljük. Mi az, ami itt sántít? Először is az, hogy akárcsak a civilizált világ egészében, nálunk is alkotmányilag szavatolt vallásszabadság van, ami nagyon egyszerűen annyit jelent, hogy bárki szabadon gyakorolhatja vallását, ha azzal nem sért másokat. És ha nem sért, kinek mi köze hozzá, hogy saját otthonában esténként térdepelve imádkozik, naponta többször Mekka felé fordul, vagy akár a falára meszelt hetes számnak hódol. Ha viszont sért, akkor az már nem a felhördülők, hanem csakis a bűnüldöző szervek hatáskörébe tartozik. Másodszorra, felvetődik a kérdés, vajon történetük során úgynevezett történelmi egyházaink mivel érdemelték ki bizalmunkat, hogy feltétlenül az ő tanításaikat és fellépéseiket tartsuk mérvadónak olyan összetett kérdésekben, amelyek többek között Isten és ember viszonyával, a halál utáni élettel és az egy életen át követendő erkölcsi magatartás egész tömkelegével foglalkoznak?! Mint ismeretes, eme nagyra becsült történelmi egyházak az idők során – közvetetten vagy közvetlenül – összehasonlíthatatlanul több véres konfliktus előidézői voltak, mint a szektának nevezett vallási közösségek. Nem kell messzire menni, a volt Jugoszlávia területén a kilencvenes években lezajlott háborúk folyamán a kamera több ízben is rögzítette a Szerb Pravoszláv Egyház egyik-másik „szolgáját”, ahogyan hivatásával nehezen összeegyeztethető aktivitásban vesz részt. Harmadszorra maradt a témában talán legkényesebbnek nevezhető mozzanat: mai szemmel tekintve, az akkori „történelmi egyházhoz” mérten, vajon időszámításunk első századában, mi volt a Jézus tanítását terjesztő közösség, ha nem szekta?! (Arra, hogyan fogad(hat)ná az intézményesített egyház Krisztus esetleges mai érkezését, kiváló példa Dosztojevszkij A Karamazov testvérek című regényébe beiktatott Nagy inkvizítor című tanmese.)
Nem véletlenül neveztem fentebb állítólagosnak a közösségünk tagjaira értendő magas szintű vallási érzületet, hiszen félretéve a saját egyházi felekezetem iránt tanúsított lojalitást, ami kizárólag magát a vallási érzületet illeti, már a XX. század második felében, de – a múlt század végén lejátszódott divatos deszekularizáció ellenére – a XXI. században még kifejezettebben nyilvánvalóvá vált, hogy az emberek zöme a lelke mélyén nem tud többé azonosulni a különféle vallási hagyományokkal, és minden ebbe az irányba ösztökélő felszólítás csupán az etnikai összefogásra, politikai kötelességtudatra szólít, s aki elfogadja, emiatt teszi, nem pedig mély meggyőződésből, hogy az a jó. Ami a legszörnyűbb, a túlbuzgók szinte kivétel nélkül átesnek a ló másik oldalára, ahogyan Don Cupitt Cambridge-i filozófiaprofesszor is írja: „Hagyományos hitükért folytatott küzdelmük nemhogy megállítaná, inkább felgyorsítja a hagyományos vallási értékek szétporladását; a hagyományos identitásokat szétmorzsoló erők sokkal alaposabb munkát végeznek, mint a megőrzésükre irányuló kísérletek.” Minden világvallás alapjában véve a szeretetet hirdeti, mint legfőbb értéket, és komolyan elgondolkodtató, mi köze ehhez az öngyilkos merényleteknek, de akár a felhördüléseknek is kisebb egyházközösségek azon jellegű tevékenysége hallatán, amelyekkel senkinek sem ártanak.
A kisebb egyházközösségek ténykedését ellenzők leginkább azzal érvelnek, hogy a „szektások” csábító reklámszlogenekkel könnyen manipulálható áldozatot keresnek, akit aztán anyagilag tönkretesznek, például a „szektára írattatják vele a házát”. Mint már említettem, ha ilyen esetekben valamiféle bűncselekmény történik, akkor nem „szektáról”, hanem bűnszervezetről van szó, amellyel a bűnüldöző szerveknek kell foglalkozniuk, de ha valaki a saját szabad akaratából adományozza saját vagyonát egy egyházközösségnek, azt hiszem abba másoknak aligha van beleszólásuk. Furcsának tartom azonban, hogy miért nem háborodik fel senki például a legkülönfélébb vegyi eredetű gyógyszereket hirdető, az isteni környezetet szennyező személygépkocsikat propagáló, vagy akár az emberi szervezetet (és nem kevésbé az emberi kapcsolatokat) könyörtelenül romboló szeszes italokat popularizáló reklámok végtelen sora miatt! Paulo Coelho brazil író is egy helyen elcsodálkozik a jelenség kapcsán, s közben a következőt írja: „Mintha legalábbis az emberek mindenben képesek lennének önállóan dönteni – választhatnak iskolát, egyetemet, fogkrémet, autót, filmet, férjet, feleséget, szeretőt –, de a vallás dolgában könnyedén manipulálhatóak lennének.”
Az elhangzottak után valaki jogosan felvetheti, hogy igen, igen, a papír sok mindent elbír, de vajon mennyire vagyok elragadtatva attól, ha eme bizonyos személyek leállítanak az utcán és belekezdenek a világ végéről szóló huhogásukba, amire kénytelen vagyok azt a választ adni, hogy semennyire. De! Én itt csupán a senki mást nem bántó és sértő vallási meggyőződés szabad gyakorlásáról szóltam. Az emberek utcán történő leszólítása más lapra tartozik. Őszintén szólva azt sem szeretem, ha valaki azzal a szándékkal szólít le az utcán, hogy nemzeti hovatartozásom fontosságára, egy jótékonysági akcióra vagy egy színes szórólapot nyomva a kezembe, egy új, csodálatos termékre hívja fel a figyelmemet. Nagyon őszintén: egyáltalán nem szeretem, ha bárki is rámcsimpaszkodik az utcán. De! Függetlenül attól, hogy az ilyesmi mennyire zavar, elfogadom, hogy a reklám korszakában élünk, valamilyen módon el kell adni az árut, elérhetővé kell tenni az eszmét, még ha olyan kényes dologról is van szó, amilyen a vallási meggyőződés. Ezzel is úgy vagyok, mint a homoszexuálisok felvonulásával. Ha megkérdezik tőlem, hogy támogatom-e, azt válaszolom, hogy eleve semmiféle felvonulást nem támogatok, de ha szabad a fociszurkolóknak, a karneválozóknak, különféle félfasiszta csoportosulásoknak vagy mítingelő politikai pártok csőcselékének, akkor miért ne lenne szabad a homoszexuálisoknak is. Ami pedig magát a vallási érzületet illeti, az ember egyik legsajátosabb, legtitokzatosabb és legszemélyesebb jellegzetességéről van szó, ahogyan B. Horváth István költő is írja Reproduktív riportvers című költeményében: „Csak sejtve, remélve s nem tudva, / képviselheti Jézus, Mohamed vagy Buddha, / Isten vitathatatlan! – Nem vitás: / a legteljesebb intimitás.” Bármennyire is univerzális jelenség tehát a vallás, a megélése csakis egyéni dolog lehet, aminek következtében emberről emberre módosul mindig az a prizma, amelyen keresztül sokszor a világot és az emberi életet a teljes összetettségében figyeljük.
