2024. szeptember 7., szombat

'Sten, 'pot és a többiek

Kezem ügyében egy ősnyomtatvány fénymásolata, a jó modor könyve, amely magába foglalja a művelt társaság illemszabályait, mindazt, miképp viselkedjünk társaságban, családi és baráti körben, kinn az utcán és bárhol, ahol embertársainkkal találkozunk. Ez a kiadvány még akkor láthatott napvilágot, amikor illemtant is tanítottak az iskolákban, ma viszont már az erkölcstant is kisöpörték a tantermekből, de miért is vernék ezt a tantárgyat a nebulók fejébe, amikor a világ és a környezet, amelyben felcseperednek, tele van legalizált gazságokkal, a csajok szája rágógumival és olyan mocskos szavakkal, amelyektől néha még az udvarlóik is elpirulnak.

Akitől az említett fénymásolatot kaptam, arra kért, hogy terjesszem a könyvecske eszméit.

Kik között? – tettem föl a kérdést.

A fiatalok aligha lennének vevők rá, s mi vének se vagyunk már a régiek.

Mert száz évvel ezelőtt, gyerekkoromban mások, másmilyenek voltak az öregek, mint ma, a fiatalok adtak a szavukra, a gyerekek előtt tekintélyük volt, legalábbis tartottak tőlük, mert szigorúak voltak, erélyesek. (Csak zárójelben jegyezném meg: mit fed az a szó, hogy erély? Tegyük fel száz középiskolásnak s lesz száz közül egy, egyetlen egy válaszolni tud rá, már eredménynek számíthat.)

András bácsi már nem volt való semmire, hát nem csak esténként ült ki a ház elé bandázni, ott ült egész nap. Elhaladt előtte a Jóska gyerek. Észre se vette az öreget, így nem is üdvözölte. András bácsi viszont nem volt rest, utána szólt:

– Te, gyerek, ki fia vagy?

A kis kamasz megfordult, zavarban nézett az öregre, akit különben ismert, minthogy mindenki ismerte őt az utcában.

Megmondta a kis egérke, hogy kinek a fia. Vagyis az édesapjának a nevét.

– Hát nem tudsz köszönni? Mond meg apádnak, hogy tanítson meg, mert ha te nem mondod meg, megmondom én!

Jóska gyerek tetőtől talpig elpirulva folytatta az útját. Megszégyenülve, megszégyenítve, mondanák ma a kiskorúak jogait védő élharcosok.

Ne lapozzuk fel most a jó modor könyvét, maradjunk csak az üdvözlés tárgykörében, az üdvözlésnél, amely talán egy kicsit üdvözülés is, parányi jótett, legalábbis a jó modor halovány megnyilvánulása.

Száz évvel ezelőtt, mi, akkori gyerekek leginkább a dicsértessék a Jézus Krisztussal üdvözöltük az idősebbeket. Vagy rövidebben egy dicsértessékkel. A tanító nénit, az úgynevezett nagyságákat egy csókolommal. Ha két férfiember találkozott, az adj' Isten volt szokásos, ha két öreg barátnő, szintén a dicsértessék. Persze akadt, aki hosszallotta az adj' Istent, mert ebből, míg kimondta, kihűlt volna a szája, így csak ennyire telt tőle! Sten! Volt egy zsidó rőfös kereskedőnk,, akinek a jónapozás is hosszúnak számított, így csupán egy 'pottal fogadta a jó napotokat. Persze minden napszakra megvolt a megfelelő köszöntési formula: reggel a jó reggelt, napközben a jó napot, este a jó estét kívánták egymásnak a komoly, illemtudó polgárok. Irigylem a szerb barátaimat, akik esténként így köszönnek el egymástól: laku noć. Mindig Sütő András jut róluk, illetve a laku noćukról az eszembe, akinek az édesanyja könnyű álmot ígért a fiának nehéz időkben. (Csak zárójelben jegyzem meg: Sütő András jeles író volt, de manapság már nem nagyon köszönnek vissza neki.)

Elmúlt hát felettünk száz esztendő, ez idő alatt sok minden megváltozott, s a régi 'stenek és 'potok helyett ma már a fél világ hellózik. Csak azok nem, akik emlékeznek még, tudják, hogy valamivel kétezer évvel ezelőtt Názáret városban egy kisded született, akinek a neve

DICSÉRTESSÉK.