A nemzetközi pénzügyi alap (MMF) megszigorításokat követelt a költségvetés összeállításakor, pontosabban a közfogyasztás csökkentését, az államapparátus lefaragását, a közszférában foglalkoztatottak számának és bérének mérséklését. Nem ez történt. Ismét azoktól vették el a pénzt, akik termelnek. A nemzetközi pénzügyi válság a jóslatok ellenére nem a pénzügyi és bankszektorban fejti ki majd hatását, hanem a termelőszféra, az ipar, azaz a mezőgazdaság hátán csattannak következményei.
A folyamat, amely nálunk 2000 után csak felgyorsult, most már nyíltan nevezhető új, csendes agrárreformnak. A reform, hol nyíltan, hol burkoltan, újabban pedig teljesen leplezetlenül folyik a szemünk láttára, s egyre vezethető vissza: a gazdagok még gazdagabbak lesznek, a törpegazdaságok pedig lassan ellehetetlenülnek. Ezt a célt hivatott szolgálni az a kezdeményezés is, hogy jövőre már nem mindenki kap a kalácsból. Alig ült ugyanis az új agrárminiszeri fotelbe a régi környezetvédelmi miniszter, máris, kilátásba helyezte, hogy a területalapú támogatás ezentúl csak azoknak jár, akik mezőgazdasággal alapvető tevékenységként foglalkoznak. És ez nem minden. Támogatást csak azok kapnak, akik a szociális- és a nyugdíjbiztosítást is fizetik. Még a tárca első embere sem tudja, de valószínűleg jövőre a mintegy 450 ezer bejegyzett gazdaságból csupán néhány ezer jogosul majd a hektáronkénti 12 000 dinárra. Hatalmas visszaélésekre nyílik ezáltal lehetőség. Kiszivárgott ugyanis, hogy eddig mindössze 1600 gazdaság fizette rendszeresen a szociális járulékot. Így aztán majd lesz elegendő pénz, sőt marad „valamicske” amit át lehet majd irányítani vissza nem térítendő támogatásokra komáknak, sógoroknak vagy bármi másra, például a mezőgazdasági minisztériumban dolgozók számának növelésére. Négy évvel ezelőtti adat (még Ivana Dulić-Marković miniszterkedése idején hozták nyilvánosságra), hogy a tárca fizetési listáján kilencszázan voltak, de úgymond a megszaporodott európai integrációs teendők végzése miatt további hatszáz személy állandó jellegű alkalmazását tervezték. Másrészt viszont nem titok, a parasztok zömének nincs egészségügyi biztosítása, s amikor megbetegszenek, magánrendelőkbe kénytelenek menni, ahol méregdrágán kell megfizetniük a szolgáltatásokat. Ilyenre nincs példa sehol sem az Európai Unióban, ahol mindenki megkapja a juttatásokat, aki bejegyeztette gazdaságát, függetlenül attól, hogy a mezőgazdasággal alaptevékenységként foglalkozik-e.
Mi értelme van tehát a néhány évvel ezelőtt meghirdetett parasztgazdaságok bejegyzésének? A támogatások megvonása esetén az állam részben a jogbiztonság ellen is vét, mivel megszünteti az egykor szerzett jogokat. Nem sok idő múlott el, máris bebizonyosodott, az állam ismét túljárt a termelők eszén, mert az, aki egyszer regisztrálta magát örökösen rajta marad a lajstromon. Ezért nem hittek sokan, töprengtek oly sokáig, hogy egyáltalán lajstromoztassák-e gazdaságukat. Ugyanebből az okból mindmáig több mint 200 000 gazda nem jegyeztette be magát.
A leleményes tárcavezető a termelőket hobbi- és profi termelőkre osztja. Mit jelent ez hosszútávon? Azt, hogy azoknak, akiknek termőföldjük van de munkaviszonyban is vannak, a munkájuk másodrangú? Vagy azt, hogy a másodrangúak által megtermelt gabona nem kell, vagy mert belőle nem lehet kenyeret sütni? Itt mondjuk el, az alkotmány szerint a termőföldre vonatkozó magántulajdon engedélyezett. Tehát bárki foglalkozhat földműveléssel. Azaz nem bárki. Mert aki kivárta a sort, s jól fizetett állami tisztségben kapott elhelyezést vagy közvállalatban dolgozik, esetleg azok igazgatóbizottságában székel, már nem foglalkozik mezőgazdasággal – még hobbiból sem. Jól tudjuk, hogy ki az, aki délutánonként, szombaton és vasárnap pótolja azt a kevéske kis fizetését, s arra törekszik, hogy azt a néhány hektár termőföldjét becsületesen megművelje.
És még valami. Lassan-lassan a vagyon-visszaszármaztatás kérdése feledésbe merül, már senki sem beszél róla, mert a status quo mindenkinek megfelel: az önkormányzatoknak, tartománynak, köztársaságnak, no meg azoknak, akik bérbe veszik az állami földeket. Utóbbiak arra számítanak, hogy ez a föld tartósan övéké marad. Pedig mintegy 300 000 hektárt kellene visszaadni azoknak, vagy azok leszármazottaiknak, akiket egyszer földönfutóvá tettek. Közvetetten pedig: valószínűleg megnövekedne a „tiszta” farmergazdaságok száma, azaz azok száma, akik támogatásokra jogosulhatnának.
Ne gondolja valaki azt, hogy a támogatások megvonása miatt a néhány hektárral rendelkező gazdák oly könnyen a lovak közé dobják a gyeplő szárát. Ne gondolja valaki, hogy az, aki munkával szerezte azt a kevéske kis vagyonát, nyomban eladja azoknak, akik a tranzíciós bravúrokkal szereztek néhány év alatt annyit, amennyit rendes viszonyok között generációk szoktak összekapargatni.
