Újvidék legismertebb „piros lámpás övezete” a Partizán utca DTD-csatorna körüli részénél, és a Szabadka–Belgrád autóútig vezető bekötőút mentén található, a kínálat itt a leggazdagabb. Hétvégék vagy nagyobb városi happening-ek (mezőgazdasági vásár, Exit fesztivál stb.) alkalmával anyatejtől barnult leányzók tucatjai billegetik hátsójukat ezen a környéken. Szürke hétköznapok estéin, vagy hideg időben kevesebben vannak. Ők a hagyományos értelemben vett utcalányok.
A kátyi útkereszteződés közelében lévő benzinkútnál álldogál, kolléganője pár lépéssel odébb szemez az autóvezetőkkel. Megállunk mellette...
Egyszer az egyik haverom úgy fogalmazott, hogy ronda nők nem léteznek, csupán érdekes arcúak. Nos, ennek a pillangónak kimondottan érdekes arca volt, azóta sem láttam ennyire...hm... ennyire különös...nagyon érdekes volt! Letekertem az ablakot, amint odalépett, a kocsi belterét nyomban elárasztotta az olcsó parfüm könnyfakasztó szaga.
– Szia cicus, mibe kerül a szerelem? – kérdeztem mosolyt erőltetve az arcomra. – Nem szerelmet árulok. – Hanem? – Szolgáltatást. – Jól van. Mibe kerül a szolgáltatás? – Kétezer a kisdolog, háromezer a nagy. – Értem. Ha nagy dolgot vennék, akkor hol lehetne azt nyélbe ütni? – Hogyhogy hol, hát itt – mutatott flegma mozdulattal az országút melletti bozótosra. Végigfutott a hideg a hátamon – Köszönöm szépen, majd meggondolom – mondtam, mire a kicsike felcsattant: Mit kell ezen gondolkodni? – kérdezte sértődötten. Meg kellett magyaráznom, hogy hát, izé, nem szoktam ilyesmit csinálni, hogy ez lenne az első ilyen kalandom, és hogy a házisárkány otthon tüzet fújna ha...
Később összerándult gyomorral elgondolkoztam azon, hogy egy országút menti kopuláció során mi minden fordulhat rosszra. A legártatlanabb képzeletbeli forgatókönyvek csalánt, tövist, kullancsot és a fütyköst említik egy mondatban, a legparanoiásabb kivesézésről szól. A kivesézés (vesék és egyéb belső szervek kivágása feketepiaci értékesítés céljából) az orvostudomány terén előrehaladott korunk bűnözési divatjának egyik alapirányzatát képezi. Többé nem mehetünk el gyanús és veszélyes közegekbe olyan önmegnyugtató dumával, hogy „engem aztán kirabolhatnak, úgysincs nálam semmi”! Minden pillanatban legalább százezer eurót hordunk magunknál, de a kátyi útkereszteződés környékét elözönlő, a leánykákra vigyázó, atlétatrikóba bújt inas legénykék aligha „belső értékeinkre” vadásznak. Minden bizonnyal megelégednének a pénztárcánkkal, az út menti aktus közben, gyengeségünk csúcsán, valószínűleg csupán a bukszánk és a mobiltelefonunk miatt vágnának egy husánggal az izzadt tarkónkra...
Viszont ha mindenképp itt akarunk szerelmeskedni, akkor okosan tesszük, ha autóval megyünk a tetthelyre, és ha az együttlét ideje alatt a motor berreg. Egyik láb a kuplungon, a másik a gázpedálon, így ha észrevesszük, hogy a közeli bokorban megvillan a bicska, könnyebben kereket oldhatunk...
A fent leírt emlékezetes találka után pár nappal ismét ellátogattunk az útkereszteződéshez, akkor egy másik, nem annyira érdekes arcú, fehérebb leányka 1500 és 2000 dinárért kínálta szolgáltatásait. A felsorolt árak – tehát – csupán orientációként szolgálnak, alkudozás mindenképp ajánlott, ismerek ugyanis olyan vállalkozó szellemű legényt, aki autójának első ülésén a „nagy dolgot” mindössze ötszáz dinárból megúszta.
Az iparág ezen a bekötőúton mindenekelőtt a „tranzitturizmust” célozta meg, a lányok az átutazó török és egyéb, asszonyaiktól néha hetekig is távol maradó, tesztoszterontúltengéstől kóválygó kamionsofőrökre vadásznak, akik valószínűleg nem sokat egyezkednek: leparkolják tizenhat kerekű, hálókabinnal felszerelt országúti cirkálóikat a megállósávban, tíz perc alatt lebonyolítják az üzletet, tejelnek, és máris megkönnyebbülve viszik tovább árujukat... A közlekedésbiztonság tekintetében az ilyenfajta szerelem talán a feketekávénál is hatékonyabb.
A rendes újvidékiek – a polgári réteg kifejezés erkölcsileg talán nem a legmegfelelőbb – azonban nem a kátyi útkereszteződésre járnak gyengédségért, ők a kifinomultabb „társkereső” variációkat részesítik előnyben. Úriember módjára a kioszkokban diszkréten megveszik a városi hirdetőújságok valamelyikét, amelyeknek ismerkedjünk, és személyes kapcsolatok rovatai hemzsegnek a legkülönbözőbb „masszázsokat” kínáló hirdetésektől. Választhatunk forró masszázst, jeges masszázst, egyedi masszázst, társas masszázst, testi masszázst, érzéki masszázst, thaiföldi masszázst, vagy csak egyszerűen masszázst, de lényegében egyik masszázsnak sincs túl sok köze a masszázshoz... Hasonló kínálatot találunk a pornóújságok hirdető oldalain is, és az éjjeli órákban ocsmány műzenét ontó városi tévéállomások képsorai alatt pergő SMS üzenetek többsége is ilyenfajta szerelmet reklámoz, kevésbé burkolt szövegkörnyezetben.
A hirdetőújságokban reklámozott szerelmek díjszabása nagyjából egyforma: a kuncsaft időre fizet, az alapváltozatból – kis dolog & nagy dolog – fél óra 30, egy óra 50 euróba kerül. A popsihasználat néhol szériatartozék, néhol opcióként, feláron kérhető, egyéb malacságok – már ahol egyáltalán hajlandóak ilyesmire – csakis megbeszélés alapján történhetnek. Az alapmenün kívül létezik ún. extra kínálat is, ebben a kategóriában az árak nagyjából kétszer nagyobbak a fent leírtaknál, és a leánykákba ültetett szilikonbetétek súlyával, valamint tapasztalatukkal, azaz ügyességükkel állnak egyenes arányban. Kiszőkített Natasa, gesztenyebarna Krisztina, és gyermeteg arcú Xénia, ők mindannyian – az út menti árokban dolgozó kolléganőiktől eltérően – a szolárium kvarclámpája alatt pörkölődtek barnára, legtöbbjük a „nagy urbanisztikai bumm” ideje alatt épült, négy-öt emeletes, új lakóépületekben fogadnak. Hogy miért árulják testüket? Gyakran azt mondják, szegény sorsú egyetemisták, és ilyenfajta pótmunkával egészítik ki zsebpénzüket. Elhangzanak olyan szívtépő mesék is, hogy gyermekkorukban apjuk, nevelőjük, vagy a szomszéd bácsi megerőszakolta őket, később aztán nem tudták feltalálni magukat az érzelmek világában, így akaratlanul is a társadalom peremére sodródtak...
A két-három szobás lakásokban ketten, hárman, esetenként több lány rendel. Általában nem tartanak (vagy csak a kuncsaftok lelki nyugalma miatt nincs jelen) makrót, saját felelősségükre dolgoznak, ezért – érthetően – meglehetősen félénkek. Az előzetes telefonbeszélgetés alkalmával megadott cím általában eltér a valóstól, azaz egy-két bejárattal arrább rendelik a kuncsaftot, így az erkélyről kitekintve biztonságos távolságból meggyőződhetnek arról, hogy kivel lesz dolguk. Ha nem vagyunk egyedül, vagy ha pszichopatát vélnek felfedezni bennünk, akkor egész biztosan nem mondják meg a pontos címet, és nem hívnak fel lakásukra. Szárazkolbászt vacsoráznak azok is, akik megjelenésükkel, küllemükkel egyszerűen nem nyerik el a válogatós kicsikék tetszését.
Ha azonban egy-két percen belül mégis megcsörren mobiltelefonunk, és megkapjuk a visszajelzést, akkor nyeregben érezhetjük magunkat. A kuncsaft gyalog vagy liften – lehetőleg csendben – felmegy a lakásig, beengedik. Mosolyogva fogadják, rövid ismerkedés, majd választás következik a rendelkezésre álló szabad kínálatból. A vendég leteszi az asztalra a pénzt (itt nincs cigánykodás, alkudozás), és a kiválasztott cicával félrevonul a célszerűen berendezett „dolgozószobába”. Az ágynemű tisztának tűnik, a roló leengedve, a szomszédok miatt itt is csendben kell maradni. A nyöszörgést, nyüszítést még elnézik valahogy, de a kurjongatókat nem tűrik meg magukon! Mivel korlátolt (30 vagy 60 perc) időtartamot váltottunk, célszerű nem sokat lacafacázni, hanem azonnal a lényegre térni; ellenkező esetben ugyanis sípszó után – ha megfőtt a leves, ha nem – a szakácsnő leveszi a fazekat a tűzről. Védőgumi biztosítva, előtte és utána fürdőszobahasználat engedélyezett, de tekintettel a gombás fertőzések veszélyére, nem igazán ajánlott. Hacsak nem húzunk a lábunkra is gumit...
A társalgás harmadik módja a telefonos rendelés, sokan – mindenekelőtt a kényelmesebbek – erre esküdnek, a pizzához hasonlóan ma már a szerelem is házhoz jöhet. Ezt a módszert gyakran a tinédzserek, bulizó kölykök veszik igénybe, születésnapokra, érettségi zsúrokra, katonabúcsúztatókra stb. eredeti „ajándékot” rendelnek egymásnak. Ha ilyen szerelem mellett döntünk, akkor mondani sem kell, hogy valódi zsákbamacskát veszünk (hacsak nincs korábbról gazdag tapasztalatunk, esetleg bevált telefonszámaink, vagy megbízható ajánlatunk). A tarifa ugyancsak 30-50 euró, de – attól függően, hogy hol lakunk és honnan rendelünk – a retúrtaxit is ki kell fizetnünk. A kényelemnek ára van...
A rendőrség időről időre lecsap napjaink minikuplerájaira, összeszedik az út mellől a lányokat, bizonyos tehát, hogy – még mindig – törvénytelen bizniszről beszélünk. A pillangókat a szabálysértési bíró szokta megbüntetni néhány ezer dinárral, a prostitúció nem minősül bűncselekménynek. Szerkesztőségünk napi rendszerességgel kap rendőrségi, bírósági közleményeket, ezekben azonban utcalányok bekíséréséről, megbüntetéséről évente legfeljebb egy alkalommal számolnak be. A legtöbb szabad országban már törvényesítették a legősibb foglalkozást, ez hasznot hoz (adók, járulékok) az államnak, a kuncsaftok pedig közegészségügyi felügyelők által ellenőrzött „tiszta tányérból vacsorázhatnak”. Errefelé azonban sokan még úgy vélik, hogy ilyesmire egyáltalán nincs szükségünk, és hogy a közfelfogás még mindig éretlen erre a „szélsőséges és liberális” lépésre.
Azoknak a kuncsaftoknak tehát, akiket „munka közben” ér a rendőrségi razzia (ennek lehetősége minimális), valószínűleg lesznek kellemetlenségei, drákói büntetéstől azonban nem kell tartaniuk. A vérbeli macsók viszont ezentúl is elmehetnek a legközelebbi szórakozóhelyre, és megpróbálkozhatnak a továbbra is teljesen legális, és első látszatra ingyenes szerelembeszerző dumával: Szia, feljössz hozzám lemezeket hallgatni?
Részben külső információforrásra támaszkodva:
