Jobb harmincezer itthon, mint százharmincezer Szibériában
A hatvanas–hetvenes években sok hazánkfia próbált szerencsét Nyugat-Európa országaiban, napjainkban pedig a puszta megmaradás vezérli a munkanélkülieket arra, hogy Oroszországban vállaljanak munkát. Oda ugyanis nem kell vízum, a nyelvtudás sem feltétel, munka pedig bőven akad. Sokak szerint jelenleg Oroszországban van a legtöbb építkezés, sok az állami és a magánberuházás. Ráadásul idősebbek is lehetnek vendégmunkások. Nem véletlen, hogy az otthontól való több ezer kilométeres távollétet és a megerőltető munkát sok 45–55 év körüli ember vállalja.
Élve a lehetőséggel – zömében Belgrádban székelő – vállalatok toborozzák a munkanélkülieket, akiknek nincs más lehetőségük, mint hogy Oroszország kietlen vidékein vállaljanak munkát. Az órabér 5 és 9 amerikai dollár között mozog, dolgozni pedig látástól vakulásig lehet. Havonta 1400–2000 dollárt kereshetnek. A pénz nagyobb részét itteni bankokba utalják át, s a családtagok veszik fel. A jelentkezők munkaképességét előbb itthoni építőhelyeken mérik fel, a kiképzés után pedig irány Oroszország. Van, aki három hétre, mások egy-két hónapra írják alá a munkavállalási szerződést, de akad, aki fél évre is kimegy. Kimerülten, lefogyva érkeznek haza, rendszerint borús hangulatban. De a pár hetes ittlét és a megkeresett pénz elköltése után a legtöbben újra elszegődnek vendégmunkásnak. Persze az effajta munkavállalásnak vannak árnyoldalai is, hiszen nagy azoknak a száma, akik hasznot húz(ná)nak a mások által elvégzett munkából. A sor legvégén mindig az áll, aki csak a két kezét viszi az üzletbe. Van rá eset, hogy a közvetítők felveszik a munkára pénzt és lelépnek, a munkások pedig fizetés nélkül, a nagykövetség közbenjárásával kerülnek haza.
A muzslyai Rácz András kőművesként dolgozott több nagybecskereki vállalatban, azután 55 évesen a zimonyi Hopex International vállalat közvetítésével áprilisban a szibériai Habarovszk építőhelyére került. Belgrádtól légvonalban 13 ezer kilométerre, kilenc időzónára, Kínától pedig 30 mérföldre. Egy tömbház építésén dolgozott. A hat hónap alatt munkahelyi baleset következtében agyrázkódással megjárta a kórházat is, jórészt a gyenge koszt miatt pedig 35 kilót soványodott. A fizetését hazaküldték, az ott kapott havi kétszáz dolláros, zsebpénznek számító előleg pedig nem volt elég az étel pótlására. Csoportjában főleg közép-szerbiaiak voltak.
– A közvetlen feletteseim szerbek voltak, a munka ellenőrzését pedig oroszok végezték. Eredetileg napi 12 órás munkaidőben, ötdolláros órabérben egyeztünk meg, de dolgoztunk 36 órát is egyfolytában. Sok volt a megerőltető fizikai munka. Ha bírod, bírod, ha nem, összeesel. Magam sem tudom, hogy bírtam ki fél évet. Sokszor mondtuk, hogy Sztálin sem hajtotta a saját embereit a munkatáborokban úgy, mint ahogy minket hajtottak. A sürgetést szerintem a sok közvetítő okozza. Minket például átvett az Elektroinvest, amely az orosz Trans Netnek felelt. A versengésben, hogy megkapják a munkát az alvállalkozók alálicitálnak a határidővel is, amit aztán csak a munkások hajszolásával tarthatnak be. Azzal ijesztgetnek bennünket, hogy időre be kell fejezni, „mert nem lesz pénz” – mondja Rácz András, aki ugyan több rossz élménnyel tért haza, mint jóval, de nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy esetleg még egyszer útra keljen.
A nagybecskereki Hangya Zoltán 27 éves, de hegesztőként már ötször járt Oroszországban. Az egyik ismerőse hívta fel a figyelmét az oroszországi munkavállalási lehetőségre a belgrádi Tank-Mont vállalat közvetítésével. A „tűzkeresztsége” a szibériai Szkovorodinban volt, ahol a -45 Celsius-fok megszokottnak számít. Tartályokat és csővezetéket hegesztett. Négyen voltak elszállásolva egy tizenöt négyzetméteres konténerházban. Orvosnál is járt.
– Hegesztettem -51 Celsius-fokban is. Negyed órát bírtam ki kint, aztán fél órára be kellett mennem. Ha lehetett volna, akkor hazajövök. De végül is kibírtam. Attól kezdve azonban kerültem Szibériát és a telet. A nyári hónapokban dolgoztam Krasznodorban és a Fekete-tenger közelében, Szamara városában. Az oroszok néha felrótták, hogy elvesszük tőlük a munkát, pedig mi ugyanazon a munkahelyen kétszer annyit teljesítettünk, mint ők, ugyanakkora fizetését. De a legtöbb esetben nem is akartak dolgozni annyiért, amennyiért mi. A csoportomban voltak Szerbia minden tájáról. Csak belgrádi nem volt köztünk – meséli Hangya Zoltán, aki a megkeresett pénzt a házára költötte. Mint mondja, havi harmincezer dináros fizetésért többé nem vállalna munkát Oroszországban. De ha tavaszig nem kap munkát, akkor meggondolja.
