Nem mai, modern szárnyashajóról vagy atommeghajtásúról van szó, hanem egy öreg bárkáról. Hasonló lehetett Noé bárkája is, amely azért nagyobb lehetett, ha már az Úr parancsára Noénak minden teremtményből be kellett gyűjtenie egy-egy párt a hajó gyomrába, fedélzetére, hogy a pusztító árvíz után legalább írmagja maradjon mindegyiknek: majomnak, szöcskének, elefántnak stb. És természetesen a galambnak, aki a szörnyű katasztrófa után kiröppen a bárkából, és csőrében az újjászületés zöld ágával tér vissza a fedélzetre.
Ez a lefelé tartó hajó sok évezreddel Noé bárkája után kelt útra, s az Úr meglehetősen tarka teremtményei közül csak emberek ülnek a fedélzetén, többnyire célszerű szegény emberek, a kormányoson és a legényein kívül alkalmi utasok: kofák, piacozók és hasonlók. A hajó a Tiszán halad lefelé. A víz sodra viszi, de a kormányos irányítja. Visszafelé, a víz árjával szemben haladva majd a folyó partján lévő lovak vontatják. A tizenkilencedik század végén tartunk.
Megy hát a hajó lefelé, farönköt, sót, egyebet szállít, alkalmi utasai a fedélzetén éppen falatoznak.
Egy anyóka almát eszeget. Talán a szegedi piacon vette, vagy ott árulta, s a maradékból most jóízűen falatozik. Meghámozza, és úgy eszi. Talán már gyöngék vagy ritkásak a fogai, s így az alma héját nem tudja megrágni. Mégse hajítja a folyóba a halaknak, a sirályoknak, miegymásnak, hanem összegyűjti az ölében, hogy aztán eltegye a köténye zsebébe.
Közben még mindig megy a hajó lefelé, a gyomrában erdélyi sóval vagy kárpátaljai farönkökkel. Lent Titelen vagy Belgrádban kirakják a terhét, s fordulhat vissza. Húzhatják fölfelé a parti lovak.
Most még lefelé tart, s úgy látszik, a kormányos is megéhezett, mert bontogatni kezdi az elemózsiás tarisznyáját. Bicskájával kenyeret szel a szalonnához, közben ügyel arra, hogy a szelés következtében keletkezett morzsa ne hulljék a földre, mármint a hajó fedélzetére, hanem az utolsó morzsáig az ölébe.
Ha a nyájas olvasó ezidáig nem vesztette el a türelmét, bizonyára megsejtette, hogy az említett almahéjnak és kenyérmorzsának szerepe lesz még ebben a rendhagyó „vezércikkben”. Hiszen már a címe is erre enged következtetni.
De hol van már az a hajó? Hol van Noé bárkája? Hol van a tavalyi hó? Noé bárkástul behajózott az őt megillető helyre, a tavalyi hó elolvadt, a fent említett tiszai hajó is rég kikötött, kikötött véglegesen. Miután visszavonhatatlanul lehorgonyzott, vidékünkön két világháború vihara söpört végig, száz év alatt kettő is, nem számítva a balkáni háborút, ami csupán helyi jellegű volt. Mostanság ugyanis az ilyen helyi jellegű háborúk dívnak.
A világméretű fegyveres összecsapások helyett regionális, monetáris konfliktusok generálódnak, majd belőlük csírázik ki olyan gazdasági világválság, amelynek szenvedő alanyai lehetünk az előttünk álló esztendőben, sőt egyes jóslatok szerint éveken át. Állítólag nemcsak a csúcstőkéseket érinti máris fájdalmas módon, hanem a világ népeit is, mindenekelőtt és elsősorban a célszerű szegény embereket. Mert ilyenek nem csupán a tizenkilencedik században és Tömörkény István remekműveiben fordultak elő, akadnak manapság is, már-már milliárdos tételekben, mivelhogy robbanásszerűen szaporodik öreg földünk népessége.
Hogy végre szót értsünk: embertársaink, akik a világgazdaság ütőerén tartják a kezüket, bejelentették, hogy baj van. Nagy baj van. Nagyon nagy! Most nem hideg- és világháború, hanem gazdasági világválság fenyeget bennünket, sőt máris a nyakunkon van.
‒ Mi hát a teendő? Hogyan másszunk ki ebből a slamasztikából?‒ teszik fel a kérdést azok, akiknek mintha egy kicsikét benne lett volna a kezük abban, hogy ide juttattak bennünket. (Ám lehet, hogy könyékig benne volt a kezük.)
‒ Takarékoskodjatok!‒ mondják éppen azok, akik talán nem is tudják, mi fán terem ez a fogalom.
Erre szólítja fel a világot egy köztiszteletnek örvendő királynő is. Sőt megadja a takarékoskodás receptjét: ne dobjátok ki a vasárnapi ebédetekből megmaradt kakaslevest, desszertet et cetera, et cetera! Tegyétek el holnapra!
Jó tipp, de egy kicsit régi recept.
Tudta ezt már az a néhai tiszai hajós is, aki falatozás után összesöpörvén a kenyérmorzsát beleszórta a tarisznyájába, s hazavitte, mert a falatozás közben ölébe szóródott kenyérmorzsa megpörkölve igencsak fájintos volt a gyereknek, ha meghempergették benne a meztelen gombócot. És azon a bizonyos hajón a hazafelé tartó fogatlan nénike is tudta, hogy az almahéj se eldobandó, mert odahaza a tűzhely forró platnijára téve megsütvén jó, barátságos illattal árasztja el a konyhácska levegőjét.
Hasonló vágású célszerű szegény embereket tehát fölösleges takarékosságra inteni, hiszen ők mindig is erre kényszerültek, s a vasárnapi levesük maradékát nem öntötték a moslékba, bár úgy se veszett volna kárba: röfögi az ólban bizony megnyalta volna utána a száját.
Csak ennyit előzetesként, köszöntőként ebben a már kezdetén szűkösnek jósolt esztendőben.
