Az elmúlt esztendő utolsó híradásainak egyike arról szólt, hogy Sólyom László köztársasági elnök a magyar országgyűlésnek újratárgyalásra visszaküldte a hozzá elfogadásra és aláírásra benyújtott Btk.-t, a Büntető Törvénykönyv új tervezetét. Jogi kifejezéssel élve: megfontolásra visszaküldte, mert az elutasításnak ez a kulturált megfogalmazása. Ez a Btk.-tervezet ugyanis – amellett, hogy jogi tekintetben „felettébb aggályos” – morális szempontból is kifogásolható.
Az az erkölcsileg régen megbukott balliberális hatalom nyújtotta be elfogadásra, amelynek tucatnál is több prominensét a rendőrség az elmúlt évek során letartóztatta, és ma vizsgálati fogságban ül, a másik tucat ellen már folyik a bűnvádi eljárás, s nem kevés azoknak a száma sem, akiknek csak a képviselői státusszal együtt járó mentelmi jog biztosít ideig-óráig védettséget, kiemelve őt a bíróságon történő felelősségre vonás civilekre vonatkozó súlya alól. Micsoda perfid ötlet: a két parlamenti ciklus alatt elkövetett gazemberségek, jogsértések és bűntettek kisuvickolására az előrelátható bukásuk előtti pillanatokban a maguk elképzelése szerint megalkotnak egy új törvénykönyvet, s megpróbálják annak elfogadtatásával hatályba is léptetni. Nos, ezt a tervezetet küldte vissza a feladónak Sólyom László köztársasági elnök, az Alkotmánybíróság egykori elnöke.
A kommunizmus itt feledett kísérteteinek nekem is lenne mit visszaküldenem, de úgy gondolom, elég nekik az a lelki teher, amit egy várva várt elszámoltatás réme jelent a számukra. Mert az én Btk.-m szerint rettenetes bűnöket követtek el az emberiség, az emberi élet, az erkölcsi rend ellen. És én nem is csupán ezekre gondolok, akik ma még a hatalom biztosította védettséggel felvértezve naponta bizonyítják, hogy méltatlanok még az emberi tekintetre is, inkább és elsősorban az elődökre, azokra a bolsevik-kommunistákra, akik a XX. század arculatát a nácizmussal együtt eredendően meghatározták. Olyannyira eredendően, hogy a felszabadítás elképzelt szándékával ránk szabadított globalizmus is felismerhetően tőlük örökölte valamennyi népboldogítónak hirdetett eszméjét és elképzelését.
Megfontolásra visszaküldöm a legfőbb alkotmányozónak, a Jóistennek parcellákra szabott életem minden magammal cipelt félelmét, a titkos hatalmak minden ellenem hozott törvényét és rendeletét, és a védelmükre kirendelt valamennyi vörös csillagos egyenruhát, valamennyi elfüggönyözött, fekete limuzint és megvásárolt lelket, minden ránk szabadított terrort és fenyegetést, minden hazugságot, amely egyedül a rettenetes ideológia fennmaradását biztosította volna. Megfontolásra visszaküldöm a történelemnek azt a tömérdek hamis szónoklatot, karnevált, „népi felvonulást”, hazug könyvet és brosúrát, üres verset és harsány plakátot, amelyekkel kitapétázták az életemet. Visszaküldöm a szögesdróttal elzárt falvak emlékét, a járőröző katonák csörtetését, és a főtitkárok fél kontinenst benyálazó, hűdéses csókját. Panaszként megfontolásra visszaküldöm az elmúlt századok valamennyi jeles gondolkodójának, a „szebb jövőről” hiába álmodók címére a XX. század bennünket ért nagy-nagy tragédiáit, apai dédnagyapám galíciai lövészárkát és anyai nagyapám Tisza-parti tömegsírját, apám riadt tekintetét és minden élő hozzátartozóm álmatlan éjszakáit – mindent-mindet, ami oly feledhetetlenné tette az elmúlt száz esztendőnket. Megfontolásra visszaküldöm valamennyi politikai és közéleti gazember leplezetlen szándékát, mellyel a nyomor legkülönbözőbb változatait zúdította a nyakunkba.
De a bearanyozás szándékával ugyancsak megfontolásra visszaküldöm azt, ami a gonoszság világnyi nagy tobzódásában mégis megmaradt nekem: a gyerekkorom tiszta beszédét, a magunkra zárt ajtó mögötti ünnepek emlékét, kertünk feledhetetlen tavaszi illatát, s a kálváriánk novemberi krizantémjait. Bearanyozásra visszaküldöm azt a tömérdek elhallgatott tiltakozást, ami száz éve benn ragadt a lelkünkben, és a rettenetes nyomás alatt gyémánttá keményedett. Megfontolásra visszaküldöm Jóistenem neked, hogy méltányold majd egy remélt nagy-nagy elszámoltatás során.
