Gyerekkoromban szerettem mezítláb járni, szaladni, rúgni a kocsiút porát. Úgy szállt a por, mint finom dámák illatos púdere. Ennek a pornak nem illata, egyszerűen csak porszaga volt. Nagyon finom volt az a nyári, néha bokáig érő, a lábat puhán körülölelő selymes érintésű por, midőn a Kis közben meztelen talpam belesüppedt. A parasztkocsik vasráfos kereke, a lovak megvasalt patája olyan finomra tudta őrölni, olyan apró szemcsékké, mint amilyen a finomliszt. Az ember gyereke, ha elhajított egy marék port, abból igazi porfelhő kerekedett.
Szombat délutánonként a szorgalmas háziasszonykezek hiába tisztogatták az utca ablakait, csapkodták le ronggyal a fal alját, a por már másnap láthatatlanul megtapadt a simának tetsző üvegen, vékony fátylat vonva rá, ami azonnal láthatóvá vált, mikor mi gyerekek végighúztuk rajta az ujjunkat. A poros ablakokra – söprűzés terhe mellett – néhány gyors mozdulattal mindenféle krikszkrakszokat, üzeneteket lehetett firkantani. Mire észrevették a csínytevést, már régen elinaltunk a tett színhelyéről.
Nyáron mindig porosak voltunk, de ez kicsit sem zavart bennünket. Nem is bánta senki, fel sem tűnt, hogy rendezetlenek, morcosak vagyunk, ez volt a természetes. Az utca pora a miénk volt. S abban igazán jókat lehetett játszani, semmi más nem kellett hozzá. Minden adva volt az utcán. A nyári öltözék, a rövidnadrág és a trikó estére felvette a por színét. Iskolaszünet lévén nem kellett mindennap tiszta gúnyát húzni, nem is győztek volna ránk mosni, mindig szurtos nebulókra.
Mivel sokat lófráltunk az utcán, már messziről meghallottuk a Csicsa motorját és a Tomos kormányára akasztott jókora csengő hangját. A Csicsa volt a fagylaltos. Fogalmunk sem volt, hogy a Csicsa, azaz a čiča, szerbül bácsi. Így hívta mindenki a falunkban az időről időre felbukkanó szerb fagylaltárust. Két kerek hengerből, kövér termoszdobozból mérte utcahosszan az olvadó, kellemesen hűs, édes fagylaltkrémet. Ötven paráért – ennyi volt egy ministrálásért a fizetség – egy nagy gombóc fagyit adott tölcsérbe. A poros utcán a tölcséres tarisznyába és a fagylaltba is jutott a porból. Na, de ki törődött ilyen aprósággal, ha végre hozzájuthattunk a rendkívüli csemegéhez.
Aki nem eszik meg életében két véka port, annak fabatkát, lukas garast sem ér az ellenálló képessége, a betegségekkel szembeni immunitása.
Az utcabeli gyerekekkel akármilyen semmiségen is össze-összerúgtuk a port. Nem egymás haját téptük, mint a lányok. Nem is tudunk volna hajba kapni rövidre nyírt kefefrizurával. A vitás kérdések gyors elintézéséhez elegendő volt egy jó marék por. Egyenesen a kötekedő képébe! Az döntötte el a vitát, aki előbb nyúlt por után, amitől az ellenfél hosszú percekre harcképtelenné vált. Mire az a másik a szeme könnyétől, az orra váladékától, a szájürege nyálától sárrá összeragadt portól prüszkölve, köpködve megszabadult, addigra a pordobáló mögött már messze porzott a kocsiút. Az ilyen parázs-poros viták után általában azért hamar elült a por. És ott folytattuk, ahol kevéssel előbb abbahagytuk: tovább játszottunk a porban.
Amikor sikerült békát vagy nagyobbacska bogarat nyakon csípni, vastagon szórtunk rá port. Kíváncsian lestük, vártuk, vajon mikor és a porkupac melyik oldalán bukkan elő a szerencsétlen állat. Többször megismételtük a tortúrát, vagy inkább portúrát.
Sokat nyargaltunk káposztalepkék után. Nem volt lepkehálónk, megtette egy leveles akácág is. Lecsapva, a lepke porba hullt. Megvolt a zsákmány. Az iskolai füzetből kitépett lapokat félbe hajtottuk, a lepke letépett fejét pedig gondosan a hajtásba illesztettük. Két ujj, a mutató és a hüvelykujj között roppant, lapult szét a fejecske. Széthajtva a papírt, kezdődhetett a találgatás, vajon milyen alakzat „jött ki” a lepke fejéből.
A hajtás mentén a papíros két oldalán fantasztikus rajzolatok, szimmetrikus ábrák lenyomata tárult fel. Egymást túlkiabálva, fantáziánknak szárnyakat adva értékeltük az eredményt, a furcsábbnál furcsább lepkefejlenyomatokat. Oroszlán, torz emberfej, ugató kutya, vágtató ló, szárnyaló madár, néha pedig új, ismeretlen lepke alakja jelent meg a papíron. A lefejezett káposztalepke szelleme? Amikor egy-egy nagy, sárga csíkos fecskefarkú vagy rudas lepke feje hullott a porba, a büszke fejvadász izgatottan nyomta szét a majd fél borsószemnyi lepkefejet. Vajon az mit ad ki? Milyen sosem látott új állat, netán felhő vagy egy vérszomjas szörny alakja jelenik meg? Ideig-óráig őriztük, büszkén mutogattuk a lepkefejlenyomat-gyűjteményünket. Olykor több tucat ilyen lenyomat is összegyűlt egy irkalapon.
Nyáron könnyű lábbelit, szandált húzattak velünk. Ami néhány lépés után – persze nem a járdán közlekedtünk – mindjárt tele is szaladt finom porral. Akkor meg már minek a lábbeli, ha így is, úgy is porban járunk. Csak rontotta volna a porban járás kellemetes bizsergető érzését.
Kilencszázhatvankettőt írtunk, pontosabban írtak azok, akik akkor már írni tudtak. A szomszéd Toncsival ekkor, négyévesen már jól ismertük az utca porának minden áldását, megannyi felhasználási módját. Hatvankettő nevezetes évszám volt falunk életében. Óriási cérnagurigára emlékeztető dróttekercseket gurítottak végig az út porában. A keskeny Kis közön, a kocsiút porában utca hosszat húzták a szürkés, ujjnyi vastag alumíniumdrótokat, és ásták be a szurokkal átitatott fekete póznákat. Akkor láttunk először villanyvezetéket. Áramot kapott a falu.
A hosszú alumínium drót tekervényes fonata siklott végtelen végig az utca porában. Csúszott, kúszott, mint valami porból elő-előbukkanó, ujjnyi vékony sikló. Csuda izgalmas dolog volt. Egy szál drót, sok még vékonyabb drótból összesodorva. A villanyvezetést mégis az tette igazán rendkívülivé, amikor ráálltunk a porban sikló drótra. A lábunk alatt tovacsúszó vezeték kellemesen csiklandozta cserzett meztelen talpunkat. Ez volt az első közvetlen és felejthetetlen élményem a villannyal, amelynek fénye ezután esténként bevilágította a poros falusi utcákat.
