Húsz évvel ezelőtt éppen ezekben a napokban alakult meg az első többpárti parlament Szerbiában, amelyben a legerősebb és a legtöbb képviselőt (19) számláló ellenzéki párt a Szerb Megújhodási Mozgalom volt, annak elnöke Vuk Drašković 10 éven át vezette az ellenzéket a Slobodan Milošević rendszere ellen vívott küzdelemben. A pártelnökkel a múltról és a jelenről beszélgettünk.
Két évtizeddel ezelőtt nagy reményekkel lépték át a köztársasági parlament küszöbét, vajon azokból megvalósult-e valami?
– A pártom húsz évvel ezelőtti programját egy mondatban össze tudnám foglalni: Szerbiát Nyugatra. Ezt az elképzelést a 20. század utolsó évtizedében az összes demokratikus ellenzéki párt a magáévá tette, s együttes erővel küzdöttünk azért, hogy Szerbia valóban Nyugatra kerüljön. Ha most visszapillantunk, hogy hova jutottunk, elkeseredés vesz rajtunk erőt. Milošević immáron 11 éve nincs a politikai színtéren. Attól tartok, hogy Szerbia távolabb áll a Nyugattól, mint mondjuk 2000. október 5-én, ami azt jelenti, hogy eltávolodott Európától, Amerikától és a nyugati eszméktől. Azért mondom ezt, mert az utóbbi időben azt tapasztalhatjuk, hogy az Európa-ellenes felhangok mind zajosabbak és egyre inkább felerősödtek, jóval inkább, mint ahogy az 10 évvel ezelőtt tapasztalható volt.
Mi ennek az oka?
– Az, hogy túl drágán fizettünk meg azért, hogy Szerbia lepaktált az ördöggel, mert október 5-én éjjel megköttetett ez a szerződés a miloševići rendszer oszlopait képező vezetőkkel, éppen azért, hogy a tartópillérek ledőljenek. Ennek az lett az ára, hogy összeroggyant ugyan a felépítmény, ám a terrorista és bűnöző mag karmai között találtuk magunkat, akik folyton akadályozták a korábban megfogant elképzelések megvalósítását. Így elmaradt az átvilágítás, az állami apparátus megtisztítása a visszahúzó eszmék szószólóitól. Azoktól az erőktől, amelyek a 20. század végén szerencsétlenséget, megrázkódtatást és összeomlást zúdítottak Jugoszlávia és Szerbia nyakába. Az ördöggel megkötött szerződésért az életével fizetett Zoran Đinđić, az első demokratikus kormányfő. Most ott tartunk, hogy nem lehet tudni, hogy az állam hol van, mit tesz és merre tart. Ha a programot nézzük, akkor abból az derül ki, hogy teli szájjal az európai csatlakozást harsogják az állam irányítói, ám szerintem megengedhetetlen és veszélyes kompromisszumokat kötnek az Európa-ellenes erőkkel. Ennek vagyunk most a szemtanúi. Valószínűleg azért, mert nincs kellő bátorság a kockázatvállalásra, arra, hogy legalább így megkésve, de szakítsunk a múlttal, véget vessünk egy csapásra mindannak, ami történt, s ne engedjük meg, hogy Szerbia múltja határozza meg az ország jövőjét.
Ez bizonyára azért nem lehetséges, mert sokakat lefizettek, sok pénz áramlott be az országba külföldről, s most már nem tudják meg nem történtté tenni azt, ami egykor megesett.
– Igaz, hogy sok pénz, 10 és 10 millió dollár vagy márka áramlott be az országba. Ezt hallom már 10 év óta a Szerbiai Demokratikus Ellenzék (DOS) egyes vezetőitől. Azzal dicsekedtek, hogy Montenegróból és Budapestről dzsekikben, nejlonzacskókban, gépkocsiabroncsban szállították a pénzt, s hogy ezt az őrült összeget Milošević megdöntésének előkészületeire fordították. Logikusnak tartom és talán még helyesnek is, hogy ebből vásárolták meg a diktátor környezetében levő embereket. Ez jó volt, ám az a baj, hogy lepaktáltak ezekkel az emberekkel. Nem kellett volna megengedni, hogy az adott figurák október 6-án tovább folytassák tevékenységüket. Ez nagy mulasztás volt, mert abban az időben milliókat lehetett megmozgatni Belgrádban, így könnyűszerrel elintézhették volna, hogy az állambiztonsági szolgálatnál kő kövön ne maradjon. Nem a rongálásra értem ezt, hanem a vezéralakok félreállítására, és a gyanús elemek, a volt rendszerkiszolgálók letartóztatására. A hatalom ezt nem tette meg, és ezért a régi rendszer karmai között maradt. Különös helyzet alakult ki, mert volt olyan időszak, hogy a demokratikus hatalom idején labilisabb volt a törvénykezés, mint a miloševići éra alatt. Sajnos, azokat a bűnözőket és az államapparátusba beépült bűncselekmény-végrehajtókat, akiket maga a maffiarendszer főnöke, Slobodan Milošević irányított, október 5-e után hősöknek kiáltották ki, akik hozzájárultak a szabadság és demokrácia megteremtéséhez. Ilyenek voltak: Legija, Pavković, Radomir Marković, Zvezdan Jovanić és a különleges egységek. Pedig ezek elvetemült bűnözők, akik éveken át raboltak, fosztogattak, gyilkoltak, s ők ölték meg Zoran Đinđićet, amikor látták, arra készül, hogy leszámoljon velük. Mindez 2003-ban volt, ma pedig már 2011-et írunk, s egyetlen titkosított okiratot sem nyitottak még meg.Különböző magyarázattal késleletetik ezt a folyamatot. A biztonsági szolgálatban talán már nem ülnek Milošević emberei, elzavarták őket. Most egy párt védőpalástja alatt találtak menedéket, egy két évvel ezelőtt a Szerb Radikális Pártból kivált újsütetű pártban, amely az utóbbi időben az európai eszmét kezdi magáénak vallani, s nagy reményekkel tekint az elkövetkező választások elé. Nem kellene megvárni, tenni kellene annak érdekében, hogy a helyükre kerüljenek a dolgok.
Húsz évvel ezelőtt
A pillanatnyi helyzetért nem lehet csupán az ellenzéket hibáztatni.
– Nekem az a meggyőződésem, hogy az ígéretek teljesítése elképzelhetetlen azon radikális intézkedések foganatosítása nélkül, ami Szerbiára vár. De legyünk őszinték, Szerbiának még igazi gazdaság-talpraállító programja sincs. Mi a 21. században vagyunk és szinte semmit sem tudunk produkálni. Az arany valamikori árával egyenértékű javaink vannak, mint az egészséges élelmiszer, a tiszta víz és az energia. Szerbiának megadatott, hogy ezt a három aranyat érő terméket az európai piacra bocsássa, s ott nagy mennyiségben értékesíthesse. Ezzel szemben már vagy 10 éve teljesen elhanyagoljuk azokat a gazdasági ágazatokat, amelyek ezzel a kérdéssel foglalkoznak. Tönkretették a falvakat, a mezőgazdaság támogatása kétségbeejtő, az energetikai szféra szétesőben van, s közben óriási pénzeket költenek semmitmondó projektumokra. Azt is mondhatnám, hogy ily módon ködöt árulunk. Miből táplálkozzon ezek után a gazdaságunk? De még most sem késő, hogy végre új lappal induljunk, viszont előtte meg kellene határozni, hogy merre tartunk, ez az útvonal pedig nem lehet más mint az euroatlanti csatlakozás. A Zoran Đinđić vezette kormány szépen meghatározta és elkötelezettséggel követte is a NATO- és az európai uniós csatlakozási vonalat, ám ez egy idő után megtört és abbamaradt. Sajnos, ettől az úttól mára nagyon messzire sodródtunk. Pedig nagyon határozott elképzelés volt, még Vojislav Koštunica 2004-es kormányzása idején se lehetett eltérni tőle, mert abban az időben is az euroatlanti csatlakozási modellt követtük, s csak később következett be a nagy változás NATO-ellenesség formájában. Ma pedig az tapasztalható, hogy egyre hangosabbak az euroatlanti csatlakozás ellenzői. Pedig mindenki előtt világos, hogy a NATO-csatlakozás ellen folytatott kampány valójában nem más, mint az európai uniós csatlakozás fékezése, megakadályozása. S tudjuk, hogy kik járnak ebben az élen.
Ki irányítja az ország gazdaságpolitikáját? Azok az üzletemberek, akik a ’90-es években tettek szert a vagyonukra?
– Bizony sokan azok közül, akik Szerbiában most a gazdasági, a politikai és a médiahelyzet urai, valamikor a ’90-es években törvénybe ütköző módon szerezték a vagyonukat. Oly módon történt ez, hogy Slobodan Miloševićet és politikáját szolgálva jó cselekedetet tettek, s ezért cserébe kedvezményeket, lehetőségeket kaptak, mondjuk szemet hunytak a csempészkedéseik felett, módjukban állt az árfolyamváltozást kihasználni, vagy alkalmuk adódott az állam pénzét külföldön nyitott magánbankszámlájukra kiszállítani. Ezekből az üzelmekből alakult ki a nagy biznisz. Mi a demokratikus ellenzék körében megállapodtunk abban, hogy az akkor szerzett vagyon eredetét kivizsgáljuk majd, bebizonyítjuk, hogy bűncselekményből erednek, s mindenki elnyeri méltó büntetését. Nos, ebből nem lett semmi. Pedig az üzletemberek java része a miloševići időkben alapozta meg a vagyonát, amit az október 5-ei fordulat után csak tovább hizlalt. Talán azt is mondhatnánk, hogy az igazi gyarapodást számukra a 2000-es évek hozták meg. Stratégiai hiba történt, hogy senkit nem vontak felelősségre, a vagyon eredetének kivizsgálása elmaradt, ahogy az átvilágítás is. Egyre nő az önbizalmuk ezeknek az újgazdagoknak, s ezzel együtt az Európa-ellenességük is. Senki nem akarja vállalni a kockázatot, hogy végre szembeszálljon velük, s pontot tegyen ennek a dolognak a végére. Egyszerűen hiányzik az őszinteség, a határozottság, az eltökéltség és a bátorság a kockázatvállaláshoz. Pedig enélkül nincs politizálás s elképzelhetetlen, hogy előbbre jussunk. Ha továbbra is egy helyben toporgunk, annak súlyos következményei lesznek.
A vagyon-visszaszármaztatás is nagyon akadozva halad, pedig az elvett vagyon visszaszolgáltatása nélkül elképzelhetetlen az ország európai uniós csatlakozásának beindítása?
– Nagyon akadozva halad, aminek az az oka, hogy a II. világháború után elkobzott vagyont éppen az imént említett úgynevezett új kaszt vásárolta fel. Azok az újgazdagok, akik az ország szétesése körül dúló háborúk során szerezték a vértől szennyezett tőkéjüket és pénzüket és azt befektették a másoktól elvett jogos tulajdon felvásárlásába. Miután az övéké lett a vagyon, most azt emlegeti a hatalom, hogy nem fognak többé igazságtalan vagyonelkobzáshoz folyamodni, nem ismétlik meg a történelmi hibákat, s ezért tőlük nem akarják elvenni a vagyont. Márpedig ha nem veszik vissza, akkor nem is tudják visszaszolgáltatni az egykori tulajdonosoknak. Ezzel a vagyon-visszaszármaztatásnak a természetbeli módja meghiúsulni látszik. Pedig az lenne a legegyszerűbb az elvett földért földet, a lakóházért lakóházat adjanak vissza. Ha ez nem lehetséges, akkor megtörténhet úgy is, hogy egy ugyanolyan értékű ingatlant ajánlanak fel más helyen az érintetteknek, s csak a legvégső esetben kellene ahhoz folyamodni, hogy anyagiakban, több részletben történő pénzkifizetéssel vagy állami kötvény formájában kártalanítsák az elkobzott vagyon tulajdonosait és az örökösöket. A ’90-es években, a többpártrendszer megalakulása után minden demokratikus ellenzéki párt egyetértett abban, hogy kártalanítani kell azokat, akiket megfosztottak a vagyonuktól, s a legtöbben azt is helyeselték, hogy a természetben történő visszaszármaztatás a legjobb és a legolcsóbb módja ennek. Nekem az a meggyőződésem, hogy azok, akik a többpártrendszer létrejötte után államosított vagyont vásároltak, tudatában voltak annak, hogy olyasmit vesznek meg, aminek az eladására az állam nem jogosult. Ezért semmivel se érdemelnek különb bánásmódot, mint azok, akik lopott gépkocsit vásároltak. Határozott és elvszerű hozzáállással ezt a kérdést gyorsan meg lehetne oldani, de nálunk a halogatás politikája dívik, a hatalom fél attól, hogy kockáztasson, hogy radikális intézkedéseket foganatosítson, s tulajdonképpen ezzel kockáztat a legtöbbet.
Zoran Đinđić, Vesna Pešić és Vuk Drašković a belgrádi egyetemista tüntetésen, 1996-ban
Ön sohasem riadt vissza attól, hogy kockáztasson?
– Így van. Figyelem a titkos dossziék megnyitása körüli hónapok, évek óta tartó parttalan vitát. Folyamatosan arra hivatkoznak, hogy nem kellene újabb konfliktushelyzetet teremteni és kockáztatni. Hagyjuk ezt a kérdést más, jobb időkre. Ezért 10 éven át nem történt ez ügyben semmi. Pedig nincs itt mit veszíteni. Jómagam, amikor a külügyminisztériumot vezettem, fogtam a DOS programját, megnéztem, mit irányoz elő erre a kérdésre vonatkozóan, és megírtam egy rendeletet, mely szerint másnaptól a külügyminisztériumban mindenki hozzáférhet a titkos iratokhoz. Ha az ott dolgozók közül valakinek szüksége volt bizonyos adatra, utánajárhatott, s ezzel megnyitottam a titkosszolgálat aktáit. Nem történt semmi. Az emberek felszabadultak, megkönnyebbültek, s mondhatom, hogy ezt követően a minisztérium falain belül az emberek közötti viszony oldottabbá vált.
Januártól Magyarország az Európai Unió elnöklője. Mit jelenthet ez Szerbiának?
– Nagyon örülök, hogy Magyarország elnököl, és biztos vagyok benne, hogy ránk nézve ez csakis előnyös lehet. De attól tartok, hogy nem fogjuk tudni kihasználni ezt a lehetőséget sem, mint ahogyan más korábbi alkalmakat is elszalasztottunk. Szerbiában mindenki emlékszik rá, hogy valamikor Magyarország számára mi jelentettük Európát és a Nyugatot. Abban az időben mi legalább 20 évvel Magyarország előtt jártunk. Most fordult a kocka, Magyarország elnököl az Európai Unióban, és mi legalább 20 évvel le vagyunk maradva Magyarország mögött. Azt hiszem, itt az ideje, hogy valaki elmagyarázza Szerbia polgárainak, hogy miért történt ez így. S ezzel együtt azt is tudatosítani kellene bennük, hogy az egyetlen kiút a jelenlegi helyzetből a mielőbbi, euroatlanti csatlakozás. Magyarországról meg példát vehetünk. Hasznos lenne, ha Szerbia polgárai reális betekintést nyerhetnének abba, hogy hol tart ma Magyarország, emellett elgondolkodnának azon, hogy ez mennyi munkával, szorgalommal és áldozattal jár. Tisztában vagyok én azzal, hogy Magyarországon sincs Kánaán, de ahhoz képest, ami itt van… Igaz, az európai Uniós felzárkózás még nem jelenti azt, hogy a paradicsomba érkezünk, hanem számunkra egyelőre annyit, hogy kiléphetünk a pokolból.
