Újévkor a politikusok akkor is rózsaszínű jövőt ígértek évről évre, amikor mindenki számára egyértelmű volt, hogy esély sincs körülményeink javulására. Akkor legfeljebb azzal vigasztaltuk magunkat, hogy talán mégis túljutottunk a mélyponton, és hogy „...ettől rosszabb már úgysem lehet...” De még ebben sem lett igazunk, mert minden alkalommal rosszabb lett, sokkal rosszabb, és jó néhány esztendő kellett, mire megértettük: afrikai szintű mélypontok nélkül aligha indulunk el felfelé, s ha el is indulunk, az is bukdácsolós, keserves lesz. Alig vesszük észre, hogy bármi is javulásnak indult.
Mi vár akkor ránk ebben az esztendőben, ha már a politikusok sem mernek szinte semmit sem ígérni. Nyilván nem sok jó. Abban természetesen nem hiszek, hogy a politikusok (nem csak nálunk, hanem szerte a világban) egycsapásra józanabbak lettek, s ezentúl már csak azt fogják ígérni, amit valóban meg is tudnak tenni. Sokkal inkább az az érzésem, hogy nem is nagyon akarnak, mintha jól jött volna ez a világválság alibiként minden tehetetlenségre, felkészületlenségre, az elmulasztott lehetőségekre, tévedésekre...
Elnökünk újévi megnyilatkozásainak egyik végkövetkeztetésében „ nehéz, de jó ” évet ígért, és én már ettől a párosítástól is összerezzentem, mert nálunk az a sokévi tapasztalat, hogy mindig a rosszabb változat jön be. Magyarán, nehéz lesz ,és ennek megfelelően egyáltalán nem lesz jó. Nem szeretnék azonban teljes egészében defetista lenni (annak idején így nevezték a vészjósló távlatokat vázoló embereket, és ezzel a minősítéssel el is lehetett hallgattatni őket), bizonyára történnek majd olyan dolgok, amelyek egyértelműen a felemelkedés jeleként könyvelhetők el. Az elnök és más politikusok szerint is fontos lesz az autóút építésének folytatása, kikötők építése a Dunán, a vasút korszerűsítése... Fontosak ezek egészen biztosan nekünk is, hiszen a jó közlekedés nemcsak a turizmusnak, a szállítás felgyorsításának, hanem akár az erőteljesebb tőkebeáramlásnak is az előfeltétele lehet. Ezeknek a terveknek a megvalósítása szinte biztosan elkezdődik már csak azért is, mert ez nemcsak a mi érdekünk, hanem az Európai Unióé is.
A múlt század harmincas éveinek világválságára adott amerikai válasz is a hatalmas infratsrukturális beruházások voltak, és ez akkor is, és később is több alkalommal jó válasznak minősültek a válságok problémáinak megoldására. Manapság azonban ez mind kevésbé van így. Az útépítés (vagy akár a vasútépítés is) nem köt le akkora munkaerőt, mint annak idején, ami azt jelenti, hogy nemigen csökkenti a válság munkanélküliségben megmutatkozó vonatkozását, vagyis nem csökkenti a szociális feszültséget. Nem véletlen, hogy a fejlett világban sokkal inkább az autóipar megsegítését latolgatják, mert kétséget kizáróan ez az az ágazat, amelyik közvetlenül és közvetve is a legtöbb embernek tud munkát és megélhetést biztosítani. Ilyen szempontból biztató az a hír, hogy a kragujevaci Zastava ismét frigyre lép a Fiattal, és megkezdi néhány modell hazai gyártását, ami a beszállítók ezreinek is munkát adhat.
Abban az ígéretben azonban nem hiszek, hogy a gazdasági és pénzügyi megszigorítások nem fogják veszélyeztetni az ország legszegényebb rétegeinek szociális biztonságát. Minden válság árát mindig a polgárok fizetik meg, aránytalanul nagyobb mértékben, mint a leggazdagabbak rétege. Ezúttal is egészen biztosan így lesz, legfeljebb enyhítenek majd a helyzeten, ha majd úgy ítélik meg, hogy tarthatatlanná váltak az állapotok. Biztos vagyok abban is, hogy az állami szervek nemigen tudják majd megakadályozni azt, hogy a válság alibiként szolgáljon a munkaadók egyikének - másikának, hogy munkásaik egy részének felmondjanak, s ily módon tovább súlyosbítsák az amúgy is siralmas foglalkoztatási mutatóinkat. Talán nem lesz hiperinfláció elsősorban azért, mert ez valójában senkinek sem érdeke. Az emberek emlékezetében még nagyon elevenen él az 1993-as esztendő, és senki sem akarja, hogy megismétlődjön. Ez a körülmény azért is fontos, mert az infláció gerjesztésében igen fontos tényező az úgynevezett inflációs elvárás, vagyis az infláció bekalkulálása akár indokolatlanul is. Az viszont máris megmutatkozott, hogy az árfolyam nem lesz olyan stabil, mint visszamenőleg évekig volt.
Annak ellenére azonban, hogy a politikusok (Churchillt utánozva, aki „ csak vért és könnyeket ígérhetett”) nincsenek ígérgetős kedvükben, annyira mégis lehetünk optimisták, hogy azok számára, akik eddig sem hitelekből éltek, az idei esztendő sem lesz rosszabb, mint a korábbiak voltak. Küzdelmes lesz, de talán nem lesz rosszabb. Ha tudjuk, hogy az emberek többsége mégiscsak ebbe a kategóriába tartozik, akkor ez bizonyára nem mellékes.
