Egyszer végre magunknak kellene újraépíteni a magyar nemzeti történelmünkről és irodalmunkról alkotott képet, hogy a saját életünk törvényei szerint kerüljön minden a helyére. A belátható történelmi messzeségben adódott rá bőségesen példa, hogy egy-egy nemzedék a léptei nyomán beomló partok mentén elveszettnek érezte magát, s a mérhetetlen kilátástalanságában egyetlen menedékként újraépítette a maga nemzetképét, amelyben azután meglelte hitének a támaszát is.
Így volt ez az öregedő Arany János korában, amikor a levert forradalom és szabadságharc után Kemény Zsigmond és Eötvös József határozott hangú bírálata mentén az új nemzedék megtalálta a szellemi kibontakozás széles ösvényét. Az első világháború és a Trianon okozta katasztrófa után a megmaradt tenyérnyi hazában (mert másutt akkor nem lehetett) ismét egy új nemzedék kereste a maga magyarságának értelmét, és az írók és történetírók legkiválóbbjainak serege a remekművek hosszú sorában tett kísérletet magyar sorsunk értelmezésére. Ma is hozzájuk menekül a lélek, ha lanyhul a hit, és megkörnyékez bennünket a csüggedés. Egy Kosztolányi-novella, egy Juhász Gyula-vers, egy Németh László-tanulmány ma is biztos útmutató a számunkra. Az igazi öröm azonban az, ha régi idők ismeretlen alkotóinak elfeledett művében csendül meg az a harangzúgás, amely megmutatja a hazavezető útjaink rendjét. Azért jó a régi háborúk obsitosaival beszélgetni, mert történeteikben a nagy vereségek mellett a túlélés reménye és az újbóli nekifeszülés csodája is benne van. Az azonban nem mellékes tény, hogy Kemény Zsigmondék, majd Németh Lászlóék nemzedéke határozott társadalomkritikai elképzelések mentén építette föl a maga magyarságképét: a nemzeti katedrálisát. Ha tehát valaki végre érez majd magában annyi elszántságot, hogy a rendteremtő igyekezetével újrarajzolja a magyar történelem, irodalom és szellemtörténet örökölhető tájképét, széles kritikai körültekintése nyomán soha nem látott értékekre fog lelni – egy föltétellel: ha elevenen él benne a szuverén kritikai ösztön. Hiszen a ma érvényes kánonok a megvertség élményére hangszereltek, éppen ezért használhatatlanok.
És végre meg kellene keresni délvidékiségünk rejtett fundamentumait is – nem elegendő évtizedeken át azon morfondírozni, hogy van-e a vidéknek történelme vagy nincs. S ha nincs történelme, akkor mindaz, ami ma (és mindenkor) a Délvidéket jelenti, „csak” kulturális örökség-e, vagy eleven, folytatható hagyomány? Ez csak azok számára kérdés, akik kellő óvatossággal a partszélre álltak, és hunyorogva lesik: istenverte elhagyatottságában megmarad-e a magyarságunk „lentiségbe” tévedt falkája. Ők azok, akik minden vereségünk után a füvészkerti vörösingesekkel együtt kérdezik meg tőlünk, a megmártottaktól: jó volt? S hogy megérte-e? Hát megérte! Megérte, mert olyan kincs birtokába jutottunk, amiről ott a part szélén álmodni sem lehet! Láttunk a történelmünkben csodás életeket, láttunk szép alkotói pályákat és láttunk hatalmas küzdést a megmaradásunkért. Az elmúlt kettőszáz ötven évünk arról szólt, hogy az elődeink legkiválóbbjai szakadatlanul azon munkálkodtak, hogy hazát teremtsenek nekünk is itt a Délvidéken. Írtak és szántottak, tanítottak és neveltek, építettek és lapot szerkesztettek – legnagyobb háborúikat azonban az idegenek közönyével szemben vívták. Végtére is: nem csak úgy Tündérország a mi Délvidékünk, ahogyan azt Papp Dániel megálmodta. Tündérország ez, mert mindig, minden ellenünk elkövetett gaztett ellenére is újjászületik a tájhaza szeretete, annak megingathatatlan hite, hogy egyszer végre megalkotjuk azt a kultúrtájat, amitől oly rettenetesen tartanak azok, akik munkánkat katedráról, pártok szószékéről, politikai bástyákról, vagy csak kényelmes karosszékekből időt és pénzt nem kímélve, folyamatosan akadályozzák. Gondjaink most a mindennapi kenyér szintjén jelentkeznek, de ez nem ér föl a délvidéki magyarság lelki-szellemi kifosztottságának terhével. A kritikai magatartást azonban mi is a magyar történelem legkiválóbb szellemeitől tanultuk, s ha nekik volt erejük megoltalmazni a gondjaikra bízott magyarságot, egészen bizonyos, hogy ad a Jóisten nekünk is erőt a jövőnk megteremtéséhez.
