Hetven éve, 1941-ben tértek haza a bukovinai székelyek Magyarországra, és ebből az alkalomból ünnepi megemlékezést rendeztek Budapesten, a Magyarok Világszövetségének székházában. S milyen jellemző: ezúttal is történelmünk egy tragikus fejezetére emlékeztünk, hiszen a bukovinai székelyek oly biztatóan indult bácskai betelepítése, az új honfoglalás rettenetes vesszőfutással ért véget. Hálát adhatott az istennek az, aki 1945 tavaszán Tolna megyében végül megállapodott.
1941 tavaszára érett meg az akkori magyar kormányban a Kárpátok kanyarulatán túli területeken élő bukovinai székelyek hazatelepítésének szándéka, hogy a madéfalvi székelyirtás hajdani menekültjeit visszahozzák Magyarországra. A Délvidék magyarságát erősítendő, a Bácskában szándékozták letelepíteni őket. Szekerekre pakolták hát a bukovinai családokat, s egy hosszú és keserves út során elhozták őket a magyar Kánaánba. Lévay Endre Dél kapujában című szociográfiájában beszámolt arról, ahogyan a Bajmok melletti Hadikfalván találkozott az újonnan érkezettekkel. „A töltés választja el a két képet – a két világot egymástól. A túloldalon a régi bácskai világ, mintha aludna; itt az új bácskai világ most ébred. Gazdag szín és hang tölti be a teret és bő családi áldás népesíti az udvarokat. És az utcákon is életesebb a kép. Nem hallgatag emberekkel, nem üres tekintetekkel találkozik az ember, hanem minden házban és minden utcában Kossuth-kalapos vidám arcokat lát.” Úgy tűnik, a bukovinai nép megkapaszkodott a bácskai televényben, hiszen keményen helytállt a tavaszi áradásokat követő megpróbáltatások során is.
Megrendítőbb azonban a valóság, amit e mostani rendezvény fényképkiállítása tár az utókor elé. Bognóczky Géza, Andrásfalva református lelkésze fényképeken örökítette meg a készülődés, a vándorlás és a letelepedés kevésbé ünnepi pillanatait. A közel félszáz fényképen nincs egyetlen derűs arc, egyetlen csillogó tekintet, egyetlen reménykedő szempár sem. Idősebb Ömböli Lajos Andrásfalván a családjával és portája egész állatseregletével kiállott a háza elé, hogy indulása előtt még megörökítse az ősi lakot. Fia, Ömböli Lajos János feleségével és öt gyerekével 1941. március 12-én ült a masina elé, hogy az új hazában is látható alapja legyen az emlékezésnek. Tóth Marci János tornácos, zsúpfedeles erdei lak előtt sorakozott föl ugyancsak a családjával, a háttérben csenevész gyümölcsfák láthatók. (Ennél százszor gazdagabbak a bácskai kertek.) Csiszér Kozma vélhetően a teljes rokonságot felsorakoztatta a lencse előtt: felpakoltatott mindent a képre, amit a szívében hordozott. Majd következett a búcsúzás napja. Ott állt a lovasfogatok hosszú sora a fölrakott bútorokkal, égnek meredő asztallábakkal. Ez a szekérsor érkezett meg a kasnai határállomásra, ahol a bukovinai székelyek átlépték Magyarország határát. Kasnától 1941. június 3-tól úgy érezhették, hazai földön járnak, ám a tekintetekről leolvasható szorongás egy cseppet sem oldódott. Bognóczky Géza református lelkész úr pedig tudja, hogy a történelemnek készíti a fényképeket.
Következett a Bácskában, 1941. szeptemberében Andrástelken a földosztás, az ezüstkalászos gazdatanfolyam, és az iskolás gyerekeknek a közös reggelije a durván faragott asztaloknál. Egy 1941. július 10-én készült lakodalmi fényképen Bognóczky Géza lelkész uram a menyasszony mellett áll, szikár alakja maga az együttérző kétségbeesés. 1942. július 17-én keresztelőt tartanak Andrástelkén. Vajon kit tartottak a szenteltvíz alá: a menekültet, a száműzöttet, vagy a boldog hazába érkezőt? Rövid két év leforgása alatt eldőlt a kérdés: 1944 őszén a bukovinai székelyek a bevonuló szerb partizánok elől már az életüket mentették. Gáspár Simon Antal szavai szerint: „sok rosszat híreszteltek rólunk azok, akik ellenségnek néztek münköt. Hát az biza nem igaz, amit ránk mondtak a rossz szájak, mert egy kicsit bépiszkolták a nevünköt, de idővel bébizonyítjuk, hogy ezek rágalmak vótak, s akkor mü es emelt fővel járhatunk, és mindenki láthatja, hogy hű gyermekei vagyunk a drága magyar hazának.” Kóka Rozália, az emlékest rendezője és az érdi Bukovinai Székely Népdalkör tagjai ezt most újfent bebizonyították.
