Hogy létezik-e a tudományok világában a táj- és népiségtörténeti földrajz, nem tudom, de az bizonyos, hogy a népek, népcsoportok és nemzetek életét és történelmét befolyásoló földrajzi adottságokról nekünk, magyaroknak a legtöbbet Cholnoky Viktor öccse és Cholnoky László bátyja mondott el. Cholnoky Jenő a magyar földrajztudomány legnagyobb tudósainak egyike volt, Hunfalvy János és Lóczy Lajos munkásságának méltó folytatója. Az utóbbi segítségével 1896-ban Kínába utazott, ahol Ázsia csodáin tanulhatta meg a természeti földrajz alapjait, néprajzi érdeklődés folytán azonban már ekkor a táj és az ember kölcsönös meghatározottságának titkait fürkészte. Gazdag ismereteit 1922-ben Az emberföldrajz alapjai című munkájában foglalta össze, de a Magyarország földrajza (1929), és a hatkötetes A Föld és élete (1936–1937) című művei is határozottan „emberközpontú” könyvek.
Én egy kései, 1935 után megjelent művét, A Földközi-tenger című kötetét lapoztam fel a minap, annak is az Adriára vonatkozó fejezetét, és ismételten meggyőződhettem Cholnoky Jenő kivételes, csak a humanizmus korára jellemző gondolkodói nagyságáról. Az Istent és a közösséget egyszerre szolgáló szellem magabiztosságával tárgyalja mindazokat a természeti jelenségeket, amelyek szolgálhatják akár az emberi nem fölemelkedését is, de ellene is fordulhatnak, attól függően, hogy fajunk milyen mértékben becsüli meg önmagát, vagy hisz a maga jövőjében. A Földközi-tenger mosolygó vidéke a modern kori európai nemzetek kultúrájának forrása, kialakulását és fejlődését nem véletlenül határozták meg a mediterrán adottságok.
Az első, a térséget egységbe kovácsoló szellemi produktum, „a román-építészeti ízlés” Itáliából indult útjára, és egyszerre, egy időben hódította meg Dalmáciát és az Árpád-házi királyaink Magyarországát is. Az Adria partján e klasszikus építészetnek a zárai székesegyház a legpompásabb példája, de Magyarországon is „igen magasra fejlődött” e stílus. „Átalakult, magyarrá vált, s műremekeket tudott alkotni.” A török időkben ezek legnagyobb része elpusztult, rendre csak töredékeikben maradtak meg, közülük talán legépebb a pécsi székesegyház. „Ennél bizonyára szebb volt a székesfehérvári koronázó főtemplom meg az esztergomi templom, a veszprémi meg a nagyváradi négytornyú katedrális. A jáki, lébényi, gyulafehérvári kisebb templomok már csak halvány mutatványok az elpusztult nagyszerűségekből.”
Dalmáciáról és az Adriai tengerpartról szólni a magyar történelmi kötődések megemlítése nélkül nem lehet, a vallási, a kulturális és a gazdasági érdekek valaha egyazon érdekcsoportba sorolták a Magyar-medencét és a horvát Karszton túli vidékeket. A dalmáciai városokban a földrajztudós is találkozott a magyar történelmi emlékekkel. „Ha nem zúdul ránk a török idő, bizonyosan behatóbban is kapcsolódott volna ez a terület hazánkhoz, s a fejlődő technika lecsökkentette volna a Karszt-hegység szörnyű akadályát, s a magyar nemzet is tengerparthoz jutott volna”, ami azután a világkereskedelemben is helyet biztosított volna a magyar királyságnak. A tudós számára azonban maga a „rettenetes Karszt” megismerése jelenti az igazi kihívást, s miközben beutazta a vidéket, arra a kérdésre kereste a választ, hogy ezeken a fehér, vízmosta, napégette, viharverte sziklákon, ezeken az élettelen mészkőtömegeken, „a tektonikus besüllyedések amfiteátrális karéjaiban” hogyan tud megélni egy nép, mi van a lelkében, ami erőt ad ahhoz, hogy maga körül kultúrát teremtsen. A Karszt ugyanis olyan nagy, minden közlekedést megakadályozó, legalábbis nagyon megnehezítő gát volt, hogy Cholnoky szerint a magyarság miatta nem tudott a tengerig terjeszkedni. „Pedig politikai hatalma évszázadokon át kiterjedt erre a partvidékre, s ha a hegység nem mészkőből volna, hanem valami rendes, normális kőzetből, akkor a Dunántúl nagy folyói, a Dráva meg a Száva bizonyosan erre találtak volna utat a tenger felé, s Pannónia nyitva lett volna az Adriára. (…) A hatalmas mészkőgát miatt a tengerpart népei mindig meglehetősen függetlenül élték le az életüket, s nem vettek részt a Magyar-medence történetében.” Hogy ez jó volt-e így, arra a tudós Az új magyar határ bírálata című 1921-ben megjelent könyvében fogalmazta meg a maga válaszát.
