Őszintén szólva engem hidegen hagy, hogy ki hogyan vet számot az identitásával – vagy hogyan vélekedik önmaga értékrendjéről. Az sem kelt bennem különösebb együttérzést, ha valaki fésületlen öntudattal azonnal rémeket lát, ha a közösségi elhivatottság kerül szóba. Még azt is el tudom képzelni, vannak, akik személyes sértésként élik meg, ha mások értéknek tekintik a nemzeti hovatartozást. Attól meg egyenesen hidegrázást kapnak, ha az egyéni azonosságtudatot a nemzeti hovatartozással hozzák összefüggésbe. Délvidéki sorsunk egésze arról szólt, hogy folyton valami hamis öntudatot, valami megtévesztő elkötelezettséget igyekeztek a lelkünkbe palántálni: jugoszlávoknak kellett volna lennünk szívünk teljes melegével, lelkünk maradéktalan fölajánlásával, hogy ne maradhassunk azok, aminek születtünk, hogy ne érezzük magunkat a magyar nemzeti közösséghez tartozónak.
Felkínálták nekünk a testvériség-egység mákonyát, az identitáscserét – éltek is vele sokan, nagyon sokan. És még ez sem volt baj, amíg mindenki dönthetett a saját belátása szerint. A baj ott kezdődött, amikor az identitásváltást ideológiai (politikai) kényszerek hatására kellett volna megtennünk. Régi gazdáink jól tudták: nem a kettős, vagy többes identitást kell ápolni a lelkekben, hanem az identitáscserét kell végrehajtani – akár erőszakkal is. Ők igazán tudták, hogy kettős identitás nincs, akkor sem, ha ettől reményteli szociológusokban majd „megáll a verő”. Az embernek egy identitása van, azt kell megváltoztatni, ha le akarjuk győzni. Az azonosságtudat ugyanis az a belső erő, az a meggyőződés, amely meghatározza az egyén viszonyát a környezetéhez, közösségéhez. Ezt szeretik sokan egybemosni a kulturális kötődésekkel, melyek valóban lehetnek többirányúak. De még a kulturális kötődések megválasztása is határozott azonosságtudat alapján történik – erre nem is érdemes több szót fecsérelni.
Nem érdemes, mert e mostani, mesterségesen gerjesztett vitában nem is erről van szó igazán. Itthoni politikai valóságunkban az keltett megütközést, hogy az identitás kérdése egyáltalán fölmerült. Az identitás kérdésének tisztázása ugyanis együtt jár a közösséghez való tartozás kérdésének a megvitatásával is. Nem véletlen egybeesés, hogy az Aracs folyóirat pillanatnyi gondjainak idején horkantak fel olyanok, akiknek eddig vajmi kevés közük volt a délvidéki magyarság sorskérdéseinek megnevezéséhez. Az Aracs folyóirat ugyanis mindig arra törekedett, hogy megmutasson valamit az autonóm ember közösségalakító – ha úgy tetszik társadalomformáló – szerepéből, a szerepének egyértelmű vállalásában rejlő erejéből. Akik az Aracshoz jöttek, azok többnyire a hiányról beszéltek: arról, hogy közösségünk mélységesen kiszolgáltatott, hogy a fojtogató egzisztenciális gondok közepette addig sem képes eljutni, hogy megfogalmazza a saját érdekeit, hogy a saját sorsa tekintetében szuverén politikai érdekérvényesítést követeljen magának. A határozott identitással rendelkező szerbiai magyar ember ma munkahelyet, anyagi gyarapodást, szociális biztonságot, anyanyelvi kultúrát és az anyanyelvi kultúráját szolgáló intézményeket követelne magának – ha a létező politikai közegben alkalma lenne megszólalnia. Ez lenne az alaphelyzet az okos élet felé történő elinduláskor. Az autonóm értelmiségi ember az öntudatának megfelelő módon teremtené meg a maga szuverenitását, és az sem baj, ha ezen belül a többféle kulturális kötődésében lelné meg a maga boldogságát. Ehhez is határozott (egy és oszthatatlan) identitás szükséges: követelés, és megalkuvás nélküli elvárás az őt képviselő politikával – és a politikusokkal – szemben. A mai politikai realitásokra nézve a szuverén értelmiségi elit kritikai magatartása lenne a legveszélyesebb, nem meglepő hát, ha ezzel szemben megvan a maga stratégiája. Ez az önérdekű politika lényegéből ered. Nincs gondja az efféle politikának azzal a választóval, amelyik az identitásának sokféleségében vergődik, hiszen tudja, egészen elpilled, mire kibogozza azt. Egészen más a szándékaiban teremtő politika lényege – másutt van erre is példa –, amely egy új közösség megalkotását tűzte ki céljául. Periklész korának demokráciája megkövetelte a szuverén emberi döntést, mert felismerte, hogy ezzel a politikai nemzet is emelkedni fog. Nem emlékezem, hogy akkor, és azt követően valaki a „többes identitásban” értéket látott volna.
