„Európa csendes, újra csendes” – sajnálkozott Petőfi 1848 őszén, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a magyar forradalom és szabadságharc immár magára maradt, a Szentszövetség – félre téve belső ellentéteit – fölismerve a politikai érdekeit fenyegető veszélyeket, újra szorosra zárta sorait, és egyre inkább elhatárolódott a demokráciát követelő nemzeti törekvésektől.
Királyok, fejedelmek, főpapok és hadvezérek, kancelláriák és az udvari körök riadtan döbbentek rá, hogy valahol a Duna és a Tisza vidékén egy nemzet a saját kezébe kívánja venni sorsa irányítását. A bécsi császári udvar terrorjának súlya alatt felnőtt egy ragyogó nemzedék, és előbb békés úton, parlamentáris eszközökkel – erről szólt a magyar reformkor – hazát akart adni a nemzetnek, majd amikor ezt az osztrák politika megakadályozta, nem habozott radikális eszközökhöz nyúlni. A „Haza sorsa mindeneknél előbbre való” – hirdette egybehangzóan Kossuth és Széchenyi, és velük együtt Deák Ferenc és Eötvös József is – és a maga helyén mindenki e szerint cselekedett. És ez egyszerre rémülettel töltötte el az akkori Európa arisztokrata köreit.
Ma Európa újra a magyar veszélyre figyelmeztet. Brüsszelben, Strasbourgban, Párizsban, Londonban – s minő derültség! – Bécsben is fasizmust és nácizmust emlegetnek az új magyar alkotmány és a nemzeti törvényalkotás kapcsán: Magyarországot elborította a terror, és Orbán Viktor uralkodása félelemmel tölti el a lakosságot. Magyarországon ma rettegnek a kisebbségek, sorsukért remegnek a cigányok és a zsidók, az értelmiséget pedig üldözik. Az egyszólamúság terrorja fenyegeti a sajtót, felszámolják a jogszolgáltatás függetlenségét, és visszahelyezik régi hatalmába a katolikus egyházat. Mindez olyan katasztrófa árnyékát vetíti előre, amitől a magyarországi „zenészek is rettegnek” – bár ezt én nem tudom értelmezni!
Történik mindez azért, mert Magyarországon a demokratikusan, kétharmados többséggel megválasztott nemzeti kormány úgy döntött: élve a jog adta lehetőségekkel, végre átalakítja a XX. század jobb- és baloldali terrorjában megroppant és magára találni képtelen magyar társadalmat. A nemzeti kormány úgy vélte, elérkezett az idő Magyarország és a magyar nemzet szuverenitásának a visszaállítására. Erre horkantak föl az európai udvari körök, „Magyarország fenyegeti az európai liberális demokráciát!” – üvölti az egykori diákvezér, Daniel Cohn-Bendit, annak bizonyságaként, hogy a hajdani gőzök ma már csak meddő sistergések. Bizonyára nem vagyok egyedül, aki nem érti, miért kellene nekem „liberális demokráciában” élnem, a „liberális demokráciáért” küzdenem. És bár eddig nem fordult meg a fejemben, de most eltöprengek azon, ha én a nemzeti szuverenitás mellett állok, akkor az én „nemzeti demokratizmusom” a volt (ma már fogatlan) miniszterek jogait fenyegetné? Bizony Európa most éli a 68-as nemzedék alkonyát és ettől egy kicsit megcefrésedett a világ.
Közben a liberálisék Magyarországon is sisteregnek. Parti Nagy Lajos – majd nyomában Závada Pál is – a Magyar Rádió adásában letiltotta a művei sugárzását, mondván: „ebben a hatalom által einstandolt, szócsövesített közmédiában nem hajlandó szerepelni”. Jó, hogy ezt bejelentették, legalább idővel nem az fog úgy megjelenni, hogy az Orbán-kormány nácizmusa betiltotta a „liberális demokraták” műveinek a sugárzását. A rádió kapcsán viszont eszembe jut egy szomorú történet. 2009 nyarán, a világban szétszórt magyar ifjak budapesti találkozójának záró rendezvényén hatszáz fiatal szavalta a parlament lépcsőjén Radnóti Miklós Nem tudhatom című versét: „nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt kis ország”! Sándor Erzsi, a Magyar Rádió ma is virágzó riportere megkérdezte az egyik Dél-Amerikából érkezett, magyarul már alig tudó, ám lelkes gyereket: szereted Radnóti verseit? Igen, szeretem – volt a válasz. „És azt tudod-e, hogy Radnóti Miklóst a magyarok ölték meg?” – kérdezte a ma is virágzó riporter. És Parti Nagy Lajos, Závada Pál „a liberális demokraták” akkor nem tiltották le műveik sugárzását. Most viszont megtették, és nincsenek kétségeim afelől, hogy a zöld, a liberális és a demokrata lakájok most is követni fogják őket. Még egyet szösszen a 68-as „liberális demokrácia” gőze, és erről Konrád György, Dallos György és Kenedi János újabb jelentés tesz az imádott pioníroknak.
