Pontosan húsz éve annak, hogy az „össznemzeti stampedo” miloševići rohamainak, a „népakaratot tükröző meetingeknek” következményeként megszűntek a tartományok alkotmányai és olyan semmitmondó statútumokat kényszerítettek rájuk, amely a déli tartományban háborúhoz, majd ezt követően függetlenedéshez vezetett. Húsz év kellet ahhoz, hogy ismét intézményesen is komolyan szóba kerüljön Vajdaságnak (vagy ha úgy tetszik, az ország északi területi egységének) dokumentumokba foglalt viszonylagos önrendelkezése.
Annak ellenére, hogy a dokumentum mögött a tartományban abszolút többségben levő demokraták állnak és ők irányítják lényegében az országot is, egyáltalán nem biztos, hogy a tartományi parlamentben elfogadott dokumentum szerbiai szinten is támogatásra talál. Igaz, a dokumentum egyértelmű elvetésére csak a radikálisok és a szerb pravoszláv egyház szólított fel, mondván, hogy az új statútum az ország feldarabolását jelenti, de a többi politikai erő is igencsak tartózkodóan nyilatkozik, többnyire olyan módosításokat emlegetnek, amelyek gyakorlatilag ismét minimalizálnák a tartomány mindennemű önállóságát, a javak feletti önálló rendelkezését. Az eddigi nyilatkozatok alapján a Tartományi Képviselőházban többséget alkotó politikai erők a pártfegyelemre való kötelezettség ellenére is hajlandók kitartani az elfogadott javaslatok mellett, de hogy valóban így lesz-e, az majd csak a szerbiai parlament tavaszi ülésszakának kezdetén derül ki.
Ugyanannak a politikai vitának a folytatása a vajdasági statútum is, amely a nyolcvanas évek közepén indult az akkori jugoszláv tagköztársaságok között, ti. hogy szigorúan központosított, vagy több központú, decentralizált államot kell létrehozni. Szerbia, az akkori montenegrói vezetéssel megtámogatva, a centralizáció mellett tette le voksát, s kitartott az ilyen államforma mellett még akkor is, amikor utolsó szövetségese, Montenegró is kilépett az államszövetségből. Sőt a miloševići vezetés, mint ismeretes, a háborútól sem riadt vissza, hogy jobb híján erőszakkal tartsa vissza a déli tartomány önállósulási törekvését. A nemzetközi közösség beavatkozásának köszönhetően a háború nem tartott sokáig, amely Szerbia számára egyértelmű kudarccal végződött, és Koszovó, bár ezt nem ismeri el egyetlen szerbiai politikai erő sem, gyakorlatilag önálló állammá vált.
Ha tehát azt vesszük figyelembe, hogy Szerbia eddig még háború árán sem volt hajlandó engedményekre a decentralizáció tekintetében, akkor azt kell mondani, hogy nem sok esélye van a statútumnak a parlamenti szentesítésre. Szerbiában ugyanis, ha tartományt említenek, azonnal a „koszovói komplexus” jut kifejezésre, és nagyon könnyű elhitetni az emberekkel, hogy mindennemű önállóság elszakadást jelent, még akkor is, ha erről Vajdaság esetében sohasem volt szó. Az csak ráadás, hogy a szerb pravoszláv egyház a maga részéről szintén az autonómia ellen foglalt állást.
Sportnyelven szólva: többesélyes a szerbiai parlament tavaszi ülésszakának elején várható vita kimenetele. Akármilyen is lesz a döntés, az egészen bizonyos, hogy Vajdaságra aligha fogható rá a koszovói párhuzam, még akkor sem, ha netalán nem fogadnák el az új statútumot.
