A magyar kultúra napjának zentai központi ünnepségén Rontó Márta muzslyai népzeneoktató munkáját plakettel jutalmazta a VMMSZ. Tanítványai már számos elismerésben részesültek, ezért egyértelmű volt, hogy előbb vagy utóbb az ő munkáját is méltányolni fogják. Az elismerést a tőle megszokott szerénységgel fogadta. Zeneiskolába járt, az újvidéki Művészeti Akadémia orgona szakán diplomázott, a megszűnéséig a Guzsalyas énekcsoport tagja volt, 1999 óta a nagybecskereki Josif Marinković zenede kamarazene-tanára, a muzslyai Petőfi Sándor Magyar Művelődési Egyesületben pedig népzeneoktatóként tevékenykedik.
Márta gyermekkora óta a zene elkötelezettje. Édesapja, Boldizsár Károly zenész volt, a nagybecskereki Fúvószenekart vezette sok évig, öccse, Csaba a jó hírű Torontál népzenei együttesben népszerűsítette a népzenét, jelenleg pedig hegedűtanár Óbecsén.
– Muzslya Part nevű részén mindig hagyománya volt a közös éneklésnek. Amikor még nem volt videó meg számítógép, a születésnapok, a névnapok beszélgetéssel és kártyázással kezdődtek, s a legtöbbször énekléssel fejeződtek. Mindenki sorra mondta, hogy melyik a nótája, aztán körülállták a zongoristát, a hegedűst vagy a tamburást, és kezdődhetett az ének.
Honnan a népzene szeretete?
– Egy regös cserkészcsapat tagja voltam, amelyik népzenével és néprajzzal foglalkozott. Ormay Attila bácsi 1998-ban meghívott a nagybecskereki Petőfi ME-be, mert a néptánccsoportjukban leányhiány volt. Elkezdtem táncolni, és énekeltem is a citerásokkal. Akkoriban alakult meg a Guzsalyas énekcsoport Újvidéken, ahol közben az egyetemi tanulmányaimat végeztem. A rádióban hallottam róluk, és úgy gondoltam, megpróbálok bekapcsolódni a munkájukba. Ez sikerült is, és velük voltam a megszűnésükig. A népzene pedig lassan az életem része lett.
Hogyan kezdődött a népzeneoktatói munkád?
– 2000 januárjában hívtak a muzslyai Petőfibe, miután művészeti vezető nélkül maradt a vegyes kórusuk. Kezdetben féltem a feladattól, mert főleg idősebbekből álló csoportról volt szó. De azt tapasztaltam, hogy a fiatalokat meghazudtoló, életvidám emberek, és mondhatom, hogy azóta is nagyon jól érzem magam köztük. Persze az egyesületben vannak fiatalok is. A leányok énekcsoportjával is elkezdtem dolgozni, aztán jöttek az Aprókák, vagyis az óvodások és általános iskolások csoportja. Időközben kezdtem foglalkozni a legkisebbekkel, és azóta a Szólj síp, szólj! és a KMV rendszeres részvevői vagyunk. De felléptünk már nemzetközi szemléken is, mint amilyen a budapesti Vass Lajos Kárpát-medencei népzenei vetélkedő. Az Aprókák és Muhi Dániel szólóénekes megnyerték a szemle nagydíját.
Egyaránt foglalkozol idősekkel és fiatalokkal. Kikkel könnyebb?
– Mindkettőnek megvan a maga szépsége: szeretek a gyerekekkel dolgozni, azért is választottam ezt a hivatást. A gyerekek könnyen tanulnak. Másrészt ott van az idősek élettapasztalata. Mindkét korosztállyal jól érzem magam.
A fiataloknál folyamatos a korosztályváltás, s közben egyre kevesebb a gyerek is. A tagtoborzás ugyanolyan gond nálad, mint a tanítóknál, akik tanévkezdéskor a gyerekhiánytól félnek.
– Nem könnyű, mert a családokban már nincs hagyománya a közös éneklésnek, a népzenehallgatásnak. De hála Istennek, még mindig találok olyan gyereket, akit meg lehet fogni valamiféleképpen. A táncházakra is eljönnek, még ha nem olyan nagy számban. Persze nem könnyű toborozni, megszerettetni a népzenét a fiatalokkal. Pedig ezen is múlhat a megmaradásunk. Sajnos sok esetben a népzenei örökség megőrzésének a fontossága nincs kellőképpen beleágyazva a szülők tudatába sem. Ez a rohanó világ mindent felborít. Jó érzés, ha mások is felfigyelnek az ember munkájára. Ilyenkor az egyik első gondolatom az, hogy méltó vagyok-e erre az elismerésre. Úgy érzem, én csak itt vagyok, és teszem a dolgomat, a legjobb tudásom szerint. Nekem ez nem tűnik olyan nagy dolognak, de úgy látszik, van, aki ezt értékeli, ami mindenképpen jó érzéssel tölt el. Nem szoktam nagy terveket kitűzni magam elé, mert ahogy mondani szokták: ember tervez, Isten végez. Annyi biztos, hogy továbbra is teszem azt, amit elkezdtem. A körülményektől függő intenzitással, amennyire lehet. De semmiképpen sem szabad feladni. Azért vagyunk itt, hogy tegyük a dolgunkat. Azért, hogy maradjanak utánunk is, akik majd évtizedek múlva folytatják ott, ahol mi abbahagytuk.
