Esetünkben azzal kezdődött, hogy megállt mellettünk egy elegánsnak látszó autó s kiszállva belőle egy szintén elegánsan öltözött fiatalember megszólított bennünket:
– Maka matyar?
Talán még az lennék, villant át az agyamon, de tömören csak annyit mondtam, hogy igen.
– Akkor szerencseja fan – örvendett meg s a kocsijához invitált. Elmondta tört magyarsággal, hogy hazafelé tart Romániába, Olaszországból jön s maradék portékáját nem szeretné átcipelni a határon, így mélyen leeresztett áron kénytelen megválni tőle. Majd föltárva a csomagtartót, bemutatta a rozsdamentes fazekakat, lábasokat, stb.
Köszönöm, mondtam neki bocsánatkérően, mi még mindig csak zománcos edényeket használunk, de talán fiatalabb megszólítottakkal nagyobb szerencséje lesz.
Ne, ne, ragadta meg a karomat, üljek be a kocsijába, házhoz szállít s fele áron válogathatok a kollekcióból. Megköszöntöm a kedvességet s mielőtt elengedett volna könyörgőre fogta: mert annyira rokonszenves vagyok a számára, vigyem a fazekait negyed áron.
Megindulva, kicsit megsajnálva hagytam ott szegény fiatalembert.
De mert hasonló vándorkereskedők mind gyakrabban kínálgatták utcán a portékáikat, megindultságom, együttérzésem ennek arányában csökkent, s ma már inkább bosszantanak, semmint megkönnyeztetnének.
Ám minket, szürke egereket, úgy látszik, üldöz a szerencse. Házhoz jön. Becsönget. Ajtót nyitunk. S még föl se ocsúdnak az ijedségből, váratlan vendégünk elhalmoz bennünket mindenféle tetszetős, ám ismeretlen rendeltetésű tárggyal.
– Ez mind az öné! – közli lelkesedve. – Cégünk ajándéka!
Hamarosan kiderül azonban, hogy vásárlásra is tartogat valamit a cég, amit ugye illene megvenni, ha már annyi sokféleséggel elhalmozott bennünket. De pillanatnyilag elektromos egérfogóra nincs szükségünk, így az ajándékokat se fogadhatjuk el, visszaadjuk s becsukjuk szegény szerencsevadász orra előtt az ajtót.
A harmadik, a legújabb változat nem egy elegáns gépkocsi és egy bizalomkeltő férfiú képében jelenik meg és nem egy rövid, de erélyes ajtócsöngetés formájában: telefonhívással tudatják velünk, hogy cégük, ügynökségük, stb. boldog nyertesei vagyunk. Az ingyenes repülőjegyünk Tunéziába szól, ahol két hetet tölthetünk a cég számlájára, egy kétágyas, első osztályú szálloda vendégeként.
Köszönjük szépen, de nem élünk vele. Mert oly balgák vagyunk, hogy nem ragadjuk meg az Isten lábát, még akkor sem, amikor már csak ki kellene a kezünket nyújtani érte.
SMS-en még nem próbáltak velünk szerencsét, meg világhálón sem, mert egyik kommunikációs eszközzel se rendelkezünk.
Ugyanakkor a szerencsekerék tovább pereg, forog.
Pörög is, míg csak hiszékeny emberek lesznek a földön.
