Evangélium Szent Máté könyvéből:
„Azokban a napokban megjelent Keresztelő János, és hirdette Júdea pusztájában: »Tartsatok bűnbánatot, térjetek meg, mert elközelgett a mennyek országa.«
Ő az, akiről Izajás próféta beszél: »A pusztában kiáltónak szava: Készítsétek az Úr útját, tegyétek egyenessé ösvényeit.«
Jánosnak teveszőrből volt az öltözete és bőröv a csípője körül, az étele pedig sáska volt és vadméz. Akkor kiment hozzá Jeruzsálem, az egész Júdea és a Jordán egész környéke. Megkeresztelte őket a Jordán folyóban, és megvallották bűneiket.
Amikor pedig látta, hogy a farizeusok és a szaddúceusok közül sokan jönnek, hogy felvegyék a keresztséget, ezt mondta nekik: »Viperák fajzata! Ki tanított titeket menekülni a jövendő haragtól? Teremjétek hát a bűnbánat, a megtérés méltó gyümölcsét. És ne gondoljátok, hogy azt mondhatjátok magatokban: ‘Ábrahám a mi atyánk’. Mert mondom nektek, hogy ezekből a kövekből is képes az Isten gyermekeket támasztani Ábrahámnak. A fejsze már a fák gyökerén van. Minden fát ugyanis, amely nem terem jó gyümölcsöt, kivágnak és tűzre vetnek. Én vízzel keresztellek titeket a megtérésre, de aki utánam jön, erősebb nálam: a saruit sem vagyok méltó hordozni. Ő Szentlélekkel és tűzzel fog megkeresztelni titeket. Szórólapátja a kezében van már, és meg fogja tisztítani szérűjét: összegyűjti búzáját a magtárba, a pelyvát pedig olthatatlan tűzzel elégeti.«” (Mt 3, 1-12)
Advent második vasárnapja a bűnbánatot hirdető Keresztelő Szent Jánost állítja elénk. A gyónóbúcsúk is közelednek minden plébánián. Érdemes egy kicsit elgondolkodni a bűnbánatról, mert sokunkban talán ellaposodott a keresztény bűnbánatnak az értékelése és gyakorlata.
Először is maga a magyar elnevezés kicsit félrevezető, mert elsősorban nem bánkódásról van szó, vagy legalábbis nem a bánat a dolog lényege. Az evangéliumi ógörög szó, a „metanoja = térjetek meg”, jobban kifejezi a valóságot. Ez magyarra fordítva azt jelenti, hogy útirányt változtatok. A felismerés, hogy eddig valamiben, kisebb vagy nagyobb mértékben eltértem attól, amit Isten parancsol vagy vár el tőlem, és most javítani akarok ezen az eltérésen a helyes útirány felé.
Mielőtt azonban ezzel behatóbban foglalkoznánk, meg kell néznünk egy másik, nagyon hibás fogalom eltolódását a bűn felfogásával kapcsolatban. Nagy tévedés azonosítani a bűnt a bűnözéssel. Annak ellenére, hogy a bűnözés is bűn, ez a két fogalom nagyon eltér egymástól, és semmiképpen sem azonosítható. Az emberek többsége azt mondja, hogy nincs bűne, mert nem bűnöző, nem lopott, nem gyilkolt, nem tört házasságot. A bűnözés társadalmi és jogi igazságszolgáltatási ügy. Majd még rátérek, hogy a bűnözésnek is van bűnös vonatkozása, de most csak ennyit.
A bűnnel kapcsolatban mindig az a kérdés, hogy milyen az Istennel való személyes kapcsolatom. Ha nem tudok erre a kérdésre válaszolni, akkor teljesen elfordultam Istentől, Ő igazából nem érdekel. Hiszek benne, de jól megvagyok nélküle. Én itt vagyok a földön, Ő valahol a mennyben, és én vidáman élek nélküle. Ez a bűn legsúlyosabb valósága.
Gondoljunk bele, hogy mit mondunk a mise elején a közgyónásban: „Gyónom a mindenható Istennek és nektek testvéreim, hogy sokszor és sokat vétkeztem: gondolattal, szóval cselekedettel és mulasztással.” A felsorolás mindig a súlyosabb, nagyobb bűnök felé halad. A legsúlyosabb a mulasztás: bizonyos dolgokban nem is érdekelt az Isten, vagy egyáltalán nem is foglalkozom Vele.
Még valamire szeretnék utalni. Talán mindannyian jól ismerjük az édenkerti elbeszélést. Nagyon szép, évszázadokig apáról fiúra hagyományozott népi elbeszélés. Nem a tényleges történetet kell belőle kihámozni, hanem az üzenetét kell nagyon tisztán és világosan megérteni. Ősszüleink a tilalom ellenére vettek a jó és a rossz tudásának fájáról. Ez a cselekedet még egy gyermeki csínytevésnek is kicsike. Kérdezhetnénk: Ezért csúszott le az egész történelem a siralom völgyébe? Nem ezért. Azért, és az a bűn, a hatalmas bűn, hogy az ember kimondta Istennek: „Nem kellesz! Én leszek olyan, mint te, az Isten! Majd én mondom meg, hogy mi a jó és mi a rossz nekem. Isten, nincs rád szükségem!” Ez volt az a hatalmas bűn, ami mindent lerombolt, és amin csak maga az Isten tudott javítani. Tette ezt azzal, hogy Megváltót küldött, aki Őhozzá visszafordította az embereket, azokat, akik Őt elfogadják. Ezért olyan nagy és szent dolog számunkra, hogy Jézus mindegyikünk nevében hűséges lett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.
Visszatérek a bűnözéshez. Akkor a bűnözés nem bűn? De igen! Azért, mert a bűnöző elutasítja Istent, azért, mert amit tesz, az nem Isten akarata szerint van. Kiutasítja Istent a cselekedeteiből. Természetesen társadalmilag is rosszat tesz, de a bűn az Isten elutasításában van, nyíltan vagy burkoltan.
Hogy jobban megértsük, amiről beszélek, elmondok egy hasonlatot. Vegyük, hogy egy óceánjáró hajó elindul New Yorkból Liverpoolba. Útközben a szél meg az áramlat az útvonalból elsodorja más irányba. A tengerészek bemérik az útirányt, megállapítják az elsodródást. Ha csak sajnálkoznak, de nem javítanak az útirányon, akkor Afrikában fognak kikötni. A hajót a helyes útirányba kel fordítani. Ez a bűnbánat. Felmérni az eltérésünket Isten szavának fényében és Isten akaratában, majd az eltéréseket helyes irányba fordítani. A gyónási bűnbánati ima is ezt fejezi ki: „Erősen fogadom, hogy Isten segítségével a jóra törekszem, és a bűnt kerülöm.” Fontos, hogy ne hagyjuk ki azt, hogy „Isten segítségével”, mert ez önerőből nem fog menni.
Tehát a bűnbánat és a szentgyónás nem azt jelenti, hogy letörölték a múlt adóságát, és most tiszta lappal kezdjük újra termelni az adósságot, hanem azt, hogy komoly szándékunk van Isten kegyelmével javítani azon, ami eddig közénk és Isten közé állt, vagy azon, ami által erősödhetne az Istennel való kapcsolatunk. Nemcsak az akadályokat kell eltávolítani, hanem növekedni kell, Istennel állandóan szorosabb kapcsolatban lenni. Isten jelenléte olyan gazdag kegyelmekkel gazdagít, hogy egy emberöltő sem elég annak kimerítéséhez.
Ezért az advent illetve a nagyböjt, nemcsak egy nap, vagy csak egy gyónás, hanem négy hét, illetve negyven nap. Azért ennyi, hogy intenzív odafigyeléssel tudjuk növelni az Istennel való kapcsolatunkat, gyakorolni tudjuk azokat az erényeket, amelyek azután megmaradnak a későbbi életvitelünkben.
Amikor vizsgáljuk a lelkiismeretünket, ne azt bizonygassuk magunknak és a gyóntatónak, hogy nekünk nincs bűnünk, mert semmi rosszat nem tettünk vagy mondtunk. Inkább azt kérdezzük magunktól, hogy még mit kellene tennünk, vagy mit nem tettünk, hogy az Istennel való kapcsolatunk elmélyüljön. Ehhez kérjük a Szentlélek kegyelmét, világítson meg minket, hogy belássuk a helyes lépéseket és legyen erőnk, hogy meg is lépjük, amit kell. Így lesz valóban érdemes és lelkiekben gyümölcsöző az adventunk.
Nyitókép: Illusztráció
