Az éves előrejelzések szerint szép ünnepei lesznek a Délvidék Bácskától és Bánságtól távolabb eső városok és települések sokaságának – arrafelé ugyanis szokássá vált emlékezni a múlt eseményeire. A történelmi bizonyosság tartást ad a léleknek, és a tágasság élményével ajándékozza meg a szellemet – tartják a bölcsebb vidékek polgárai. Alsó-Lendva város, a szlovéniai magyarság központja, idén ünnepli fennállásának 820. évfordulóját, az 1192-es évből származik ugyanis a legrégibb történelmi írásos forrás – egy adománylevél –, mely azt igazolja, hogy Lendva a neves főúri Bánffy család elődei, a Hahold (Hahót) család birtokába került. A büszke muravidéki polgár azonban azzal is tisztában van, hogy a megmaradáshoz, a hágók, a lankák, a patakok és a folyók kedvező együttesén túl, a hadi utak, a vásárok és a piacok korformáló hatása mellett egyébre – a szellemi otthonlét semmivel sem pótolható, tudatformáló erejére – is szüksége van. Ez pedig csak az apáktól és a nemzedékek bölcs tanítóitól sajátítható el. Mert az, hogy ők már azt is sejteni vélik, hogy egy évezreddel korábban, 850 táján Lindholveschiriumban a salzburgi püspök templomot szentelt, s ez Lendva város korai középkori elődje lehetett, az esetükben ékes bizonyítéka a múltismeret igényének és a hagyománytisztelet mélységének. A történész Göncz László érdemesnek tartja hangsúlyozni: „A Bánffyak idején – akik számára Alsólendva a várdombon megépített várkastéllyal mindig a tényleges otthont jelentette, amit a nevükben is büszkén vallottak, akár nádori, országbírói, báni vagy éppen főispáni tisztséget töltöttek be – a település viszonylag nagy földrajzi térség gazdasági és kulturális centrumának számított, aminek kisugárzása máig meghatározó.” A szellemi mikroklímának köszönhető, hogy az alig nyolcezer fős kisváros olyan kimagasló egyéniségeket adott a magyar nemzetnek, mint Kultsár György prédikátor, Zala György szobrász, Pataky Kálmán operaénekes, vagy Gálics István festőművész, kiknek útját azok a szentéletű személyek is oltalmazták, akik valaha úgyszintén rótták a település útjait: Boldog Bánffy Buzád, Kapisztrán Szent János és a kommunizmus mártírja, Halász Dániel vend származású plébános.
Nyolcszáz éves fennállását ünnepli az idén a Drávaszögben Bellye, Kopács és Várdaróc is. A három község – melyeket 1212-ben Belye, Kopach és Drauch néven említenek először a korabeli birtoklevelek – az eltelt évszázadok viharos eseményei következtében többször is elnéptelenedett, de parasztjai, halászai és polgárai minduntalan talpra álltak, és ma is zajlik az élet azon a vidéken, ahová – Baranyai Júlia tanítása szerint – Szent István korában az erdélyi gyulák ivadékai még házasodni jártak, és a táltosok dúdolóival köszöntek be a leányos kunyhók ablakain. Különös, hogy Baranya e tenyérnyi szegletében, a Mursáról (Eszékről) induló római limes peremén ma is több a római kori emlék, mint ami megmaradt az 1526–1697 közötti hódoltság idejéből, amikor seregeivel maga Zrínyi Miklós is védelmére kelt a vidéknek. Nem véletlenül írta Kopácsról szóló könyvének bevezetőjében Lábadi Károly, aki mindenkinél többet tett a vidék múltának föltárása terén: „Parókiájuk csendjében a régi drávaszögi nagytiszteletű lelkészurak krónikaírás közben, ha olyan helyre érkeztek, amiről nem szólnak források, vagy az emlékezet is megkerüli, azzal mentegetőznek, hogy a századok setétségéből nehéz a késői maradékoknak haszonnal forgatható, tanulságokkal járó eseményekről hírt gyűjteni és kihámozni.” A török háborúkat követően I. Lipót császár Savoyai Jenőnek, a pogány hadak kiűzésében jeleskedő hadvezérnek adományozta a fenti három települést is, aki Bellyét délvidéki birtokai központjává téve meg, megalapozta a település modern kori fejlődését is. S lám, Alsó-Lendva társaságában ma a Drávaszög településeinek sora is büszkén vet számot a múltjával. A jövőkeresés szempontjából kiemelkedő szerepe van az önazonosságot meghatározó múltismeretnek – írta az ünnepet bejelentő méltatásban Göncz László. De nem minden település képes azt kellő mértékben tisztelni és becsülni, teszem hozzá a Tisza partján én, némi mandulaízzel a számban. Azért szeretem én a belátóbb közösségek – köztük a muravidéki és a „drávakönyöki” magyarok – okosságát követni, mert ők felismerték, hogy a sikeres jövő csak a múlt értékeire épülhet.
