Fontosnak tartja, meg szokta ünnepelni a Valentin-napot?
Nem, giccs az egész 44,0%
Nem, ez a nap számomra nem jelent semmit 32,4%
Igen, habár nem csak ezen a napon kell a kedvesünkre gondolni 19,6%
Igen, ez a legjobb alkalom arra, hogy meglepjem a kedvesem 4,0%
Szavazatok száma: 1164
Ma tessék szeretni! Ma van a szerelmesek napja!
Vagy mégsem? A szerelmeseknek mindegy milyen nap van. Annak pedig, akit nem szeretnek, vagy pedig nincs kit szeressen, ez a nap úgysem jelent semmit. De hogy valóban így van-e, döntse el mindenki magában. Manapság nem divat az érzelmekről beszélni, én sem fogom ezt tenni, inkább csak elmesélek egy történetet.
A tizenévesek azt hiszik, övék az egész világ. Nem is szól másról az élet, csak a szerelemről. Történt egyszer, hogy egy tizenöt éves lány és egy tizennyolc éves fiú találkozott. Örök szerelmet esküdtek egymásnak, még mielőtt tudták volna, mi vár rájuk. A sors azonban nem volt hozzájuk kegyes. Az élet olyan akadályokat támasztott eléjük, amire senki sem számított. Egyik-másik megpróbáltatás örök, talán egy életre szóló sebet ejtett rajtuk. Ám a pár nem adta fel, együtt vették az akadályokat, hol könnyedén, hol egy kicsit fogcsikorgatva. „Ilyen az élet rendje” – gondolták. „Majd csak ezután jön a jó” – bíztak benne. Az évek teltek, a fiatalokból felnőtt lett, és még mindig azt hitték, örökké együtt maradnak. Tudták, számíthatnak egymásra. Jöhet bármi, megküzdenek vele. Csak azt nem tudták, nem is mertek belegondolni, mi lesz, ha nem lesznek ott egymásnak. És váratlanul, a lányban megfogalmazódott: én már nem szeretem őt. A ráébredést pedig tettek követték. Éveken keresztül hiába szerették annyira egymást, hiába okozott akkora fájdalmat a szakítás, külön váltak az útjaik. És azokkal a megpróbáltatásokkal, amelyektől eddig védték egymást, a lánynak most egyedül kellett szembenézni. Először találkozott azokkal a „jaj, szegény, biztos magányos” gondolatokat sugárzó tekintetekkel, amikor egyedül ült le egy kávézóban, hogy elfogyassza reggeli kávéját. Ismerősein keresztül betekintést nyerhetett abba, hogy ilyen körülmények között hogyan tudnak a kapcsolatok, a házasságok működni (ha tudnak egyáltalán). Soha nem gondolt abba bele, miért fontos az embernek, hogy legyen mellette valaki. Nem gondolt bele, de tudta, szüksége van egy olyan társra, akiben bízik, aki támogatja, és aki kiáll mellette. Nem gondolt bele, és nem beszélt róla. Kinek is beszélt volna, hiszen az érzelmeink a legféltettebb kincseink. A sok fájdalomtól és a csalódástól, amivel nap mint nap találkozott, már azt hitte, soha nem találja meg a lelki társát. Az elveit és az elvárásait, amit maga elé támasztott, nem akarta feladni. A feltételek, amelyeknek „a férfinak” meg kellett felelni, pedig egyre egyszerűbbek, de egyre szigorúbbak lettek. „Csak szeressen és tiszteljen” – gondolta a nővé cseperedett lány. Elég sok idő telt el, de egyszer csak megjelent a nagy Ő. Nem lóháton, csak egyszerűen gyalogosan. De tele szeretettel és megértéssel.
A történet itt véget is ér.
Hiszek abban, hogy minden ember számára létezik a Társ. Lehet, hogy már ott tudhatjuk magunk mellett, de az is lehet, még várni kell rá. Azt viszont semmiképpen sem szabad elfogadni, hogy ha elmúlt a szerelem, ha nincs már meg az egymás iránti tisztelet, fájdalommal, elkeseredésben kell élni. Mindenki maga választja meg, hogy hogyan és kivel él. És azt gondolom, mindenki maga választhatja meg azt a napot is, amikor meg akarja ünnepelni kedvesét vagy a szeretetüket. Nem okvetlenül ma kell ezt tennie, de időt és alkalmat kell szakítani arra, hogy kimutassuk érzelmeinket, mert ebben a rideg, és egyre idegenebb világban érzelmek nélkül egyre nehezebb megmaradni.
