A napokban ismét elővettem Majtényi Mihály két elfeledett művét, az éppen fél évszázaddal ezelőtt, 1961-ben megjelent A magunk nyomában és a két évvel később, 1963-ban napvilágot látott Szikra és hamu című kötetét. Nem a kerek évforduló késztetett e régi munkák újraolvasására – a jubileum láttán magam is meghatódtam egy kicsit –, sokkal inkább az emlékezés kellemes érzése adta a kezembe a köteteket. A ma már akár forrásként is olvasható művek ugyanis Emlékezések, írói arcképek alcímmel jelentek meg, és bár a szerző többször is hangsúlyozta, nem irodalomtörténetet ír, mégis valahol az ő íróasztala körül kell keresnünk a számvetés igényét, azt a szándékot, hogy legalább a nevét őrizzük meg azoknak, akik a mi vidékünkön az írás szolgálatába szegődtek.
Majtényi – aki éppen a hatvanadik születésnapja alkalmából ajándékozta meg olvasóit az írói arcképek első kötetével – érezhetően elbizonytalanodott, amikor a délvidéki magyar irodalomról volt kénytelen beszélni. Azt ugyan még egy félmondattal elintézte, amit a világháború utáni első magyar versantológia előszavában a kamasz irodalomtörténész oly lelkesen és magabiztosan állapított meg, hogy a vajdasági magyar irodalom a felszabadulással együtt született volna meg, hiszen írói működésének legnagyobb csatáit maga Majtényi is a két világháború közötti királyi Jugoszlávia idején vívta. De vajon mit mondjon arról az indulásakor még belátható közelségben lévő alkotói seregletről – Borsódi Lajos, Ambrus Balázs, Milkó Izidor, Farkas Geiza, Radó Imre, Somfai János, Havas Emil és Havas Károly nemzedékéről –, amelynek tagjai az 1870-es években születtek, és első köteteik a századforduló éveiben vagy az 1910-es esztendőkben jelentek meg, akár Budapesten, akár Szabadkán, Zomborban vagy Nagybecskereken? Mindegyikük számára sértő volt – és főleg kirekesztőnek érezték –, ha a fővárosi lexikonok szócikkei vajdasági magyar íróként tartották őket számon, nem beszélve Margalits Ede nemzedékéről, amelynek jelesei egykoron a nemzeti tudományosság alakítói, művelői, tevékeny részesei voltak. A dilemmát az ifjúkori pályatárs, Szenteleky Kornél sem oldotta meg, ő azonban már határozottan fölismerte a regionalitás jelentőségét. Azt, hogy „az itteni magyar irodalom a központi magyar irodalomtól külön fejlődést mutató és csak hagyományaiban reátámaszkodó tájirodalom, amelynek egészen mások voltak a kezdeti feltételei, tehát sajátos magyar irodalom”. S amikor ezt a meglátását papírra vetette, bizony szelet vetett és vihart aratott. Majtényi Mihály pedig kaján örömmel nyugtázta, hogy ezt az irodalmi és közéleti háborút nem neki kellett megvívnia. Hiszen ő maga is a Császár csatornája című regényének megjelenésekor vált igazán ismertté, azzal a művével, mellyel máig nem tudott mit kezdeni sem a politika, sem a vajdasági magyar irodalomtörténet-írás. A császár mérnöke, tekintetes Kiss József uram mégsem volt vajdasági vízépítő-mester, mint ahogyan Blaha Lujza sem járhatott soha Zrenjaninban.
Igen fogas kérdés tehát a délvidéki magyarság irodalmi múltjának – ezen túlmenően pedig egész történelmének, hovatartozása kérdésének – a tárgyalása. A nézeteknek és véleményeknek az idők során két szélsőséges tábora alakult ki, és ma is az egységes és oszthatatlan magyar irodalom szószólói állnak szemben a vajdasági különállást hirdetők seregének véleményével. A kérdés azonban Szenteleky óta nem kizárólag irodalmi, hanem nemzeti és nemzetpolitikai kérdés, és mint ilyen, távol van a minőség fogalmától. Vagy mégsem, ha elhisszük, hogy a nemzeti gondokról is lehet a minőség igényével szólni. Ezért volt tétova és töprengő Majtényi, amikor a mögöttes évszázadban is látott olyan értékeket, amelyek a táj emberéről szóltak, és mégsem lehet vajdaságinak nevezni azokat. Irodalmunk akkor intézményesült, amikor az 1870-es és '80-as években a Délvidéken is megjelent a sajtó, és íróként már közvetlenül is lehetett szólni az olvasókhoz. Akinek lesz bátorsága megírni ennek történetét, az – mai ismereteink szerint – fél évszázaddal korábbra teszi majd irodalmunk történetének a kezdetét. A vajdasági magyar irodalom pedig egy szakasza – kétségtelenül jelentős korszaka – lesz e részleteiben ma még alig látható történetnek. Ezt érezhette Majtényi is, amikor hallgatott.
