Ma, amikor intézményeink a mindennapi létfenntartási gondok mélységei felett egyensúlyozva, nagy-nagy erőfeszítések árán tesznek eleget vállalt kötelezettségüknek, hagyományápoló és kultúraterjesztő feladataiknak, különös aktualitása van Gubás Jenő Értelmiségünk bölcsője című kötetének, melyben a belgrádi magyar egyetemista-egyesületek történetét dolgozta fel.
Kétségtelenül személyes érintettség is közrejátszott abban, hogy megszületett a tanulmánykötet, hiszen a szerző neve ott található a fővárosban élő magyar egyetemi fiatalság által létrehozott József Attila Egyesület tagságának névsorában is. S aki részese volt a történetnek, méltán érezte úgy, hogy a vállalkozásuk tanulságaival együtt meg kell örökítenie a jeles nemzedék egykori szép küzdelmét. Mi magunk manapság is „vajmi keveset teszünk” múltunk emlékeinek megőrzése érdekében – fogalmazta meg könyve bevezetőjében Gubás Jenő –, ezért hangsúlyosan jelentős a dokumentumok alapján készült számvetés.
Voltaképpen három kulturális kezdeményezésről ad számot a szerző: a két világháború között az 1930-as években létrehozott Bolyai Farkas Egyesületről, az ötvenes években alapított, de a hatékony működésének küszöbén hatalmi eszközökkel gyorsan felszámolt József Attila Egyesületről, majd ennek megszűnését követően a hatvanas években már csak a szándék szintjén jelentkező Bartók Béla Kultúrkör megalapításának jószerével csak a tervéről és a hozzá fűzött reményekről. Küldetésének igazi lényege, az értelmiségünk nevelésében betöltött szerepe csak a Bolyainak teljesedhetett ki, hiszen – úgy tűnik – minden zordsága ellenére a királyi Jugoszlávia azért biztosított némi lehetőséget a civil szerveződéseknek, a polgári kezdeményezéseknek. Az 1934-ben a főleg Deák Leó és Strelitzky Dénes vezette nagy politikai küzdelem eredményeként megnyílt belgrádi magyar tanítóképző mellett 1938-ban arra is futotta az erőből, hogy Vámos János irányításával felépüljön az önálló magyar diákotthon és nevelőintézet, amelynek falai között olyan neves személyek ténykedtek, mint Vondra Gyula katolikus plébános és Kincses Zoltán református tiszteletes.
Más volt a helyzet a titói Jugoszláviában, ahol a kommunista hatalom ugyanazzal a politikai demagógiával karolta föl a magyar egyetemisták önszerveződését, mint amellyel néhány évvel később megfojtotta azt: hangsúlyozta, a testvéri népek sorában igenis van helye a magyar fiatalok szervezetének, de a gettósodás veszélyére figyelmeztetve azonmód megszületett az ítélet is, miszerint a testvéri népek közösségében semmi helye sincs a nemzeti alapon történő szervezkedésnek. S ebben nincs is semmi meglepő, hiszen ez a Janus-arc volt a rendszer legfőbb jellemzője.
Tulajdonképpen ebben rejlik a kötet valódi értéke is, hogy megmutatja a kultúrateremtő szándékkal szemben jelentkező hatalmi bambaság és rosszindulat sokféleségét: azt is, ahogyan a szélsőségesen jobboldali Szántó Gábor igyekezett a saját céljaira felhasználni a gyámkodása alól menekülni igyekvő bolyais fiatalokat, s azt is, ahogyan a kommunista lakáj, Farkas Nándor figyelmeztetett a „nemzeti különállás romanticizmusának” veszélyeire, ami megítélése szerint előbb vagy utóbb „reakcióba megy át”. A magyar fiatalok sorsa 1920 után a jugoszláv államhatalom döntéseitől függött ugyan, a történetek mégis a lihegő magyar politikusokról árulnak el a legtöbbet.
Gubás Jenő az Értelmiségünk bölcsője című kötetével egyszerre mutatta meg a délvidéki magyar értelmiség mindenkori kiszolgáltatottságát, valamint a kiszolgáltatottsággal szemben megjelenő cselekvő szándékok szépségét és jelentőségét. „Ez a visszatekintés is a feledés ellen kíván tenni”, hogy ne vesszen nyoma közösségünk küldetéses nemzedékei szép szándékainak. Nemes formája ez az emlékezésnek.
