Marosvásárhelyt 1943. november első napjaiban a Székelyföldi Művészeti Év rendezvénysorozat keretében a Szenteleky Társaság tagjai mutatkoztak be a nagy múltú város magyar irodalomkedvelő közönsége előtt. A Székely Szó című lap beszámolója szerint „a műsor mindvégig érdekes és változatos volt, a legkényesebb igényeket is kielégítette”. A Kemény Zsigmond Irodalmi Társaság nevében az egykori pályatárs, Molter Károly üdvözölte a vendégeket, ezt követően Draskóczy Ede, a Szenteleky Társaság társelnöke köszöntötte a közönségét. Csuka Zoltán előadásában ismertette a délvidéki magyar irodalom intézményesülésének történetét, és kiemelte Szenteleky Kornél irodalom-szervezői munkásságának jelentőségét, „végül rámutatott arra a nagy fellendülésre, ami a felszabadulás után a Délvidéken tapasztalható”. Ezt követően Garay Béla színművész Kosztolányi Dezső, Fekete Lajos, Csuka Zoltán, Berényi János, Bencz Boldizsár verseit szavalta, Cziráky Imre egy ízig-vérig Tisza-parti novelláját olvasta fel, utána pedig Majtényi Mihály adott ízelítőt az alföld derűjéből. Az est befejezéseként Bükkössy Gyuláné bácskai népdalokat énekelt Farkas Ferenc és Kiss Lajos gyűjtéséből. Mai szemmel nézve, az est méltó bemutatkozása volt a korabeli irodalmunknak.
Másnap, 1943. november 10-én a Székely Szóban Sz. Szappanos Gabriella Csendes délutáni beszélgetés a Délvidék íróivalcímű riportjában szólaltatta meg a vendégeket: „A kisebbségi küzdelmek nehéz emlékei elevenednek meg az önvallomásokban” – írta az újságíró, aki némi meglepetéssel konstatálta, hogy civilben bankigazgató, gyógyszerész, ügyvéd és színész is akad az írók között. Ennek ellenére „Bácska irodalma semmivel sem marad el az erdélyi magyar irodalom mögött, (…) mondanivalójuk új, stílusuk szép és tiszta”. A riportban a „jó megjelenésű, elegáns, jó modorú, közvetlen úriember”, Draskóczy Ede a Szenteleky Társaság feladatairól beszélt, és arról a szép munkáról, amelyben a délvidéki magyarság közösséggé szervezése során az elmúlt negyed század alatt része volt. Cziráky Imre sorsa a lap szerint tipikusan kisebbségi sors, „ide-oda dobálta az ár, de dicséretére legyen mondva, nem merült el, a hullámok fenntartották őt”. A kitűnő költő, az elsőrangú szerkesztő és pompás szervező, a „rendkívül érdekes úriember”, Csuka Zoltán Szenteleky és a Kalangya folyóirat megalakulásának emlékét idézte meg, Majtényi Mihály a Császár csatornája című regényéről beszélt, miközben volt néhány kedves szava az újságírásról is. Garay Béla bankigazgatóként ugyan már csak „passzióból szaval”, de hivatalnoki lelkéből továbbra is kitörölhetetlen a magyar líra. Dudás Kálmán, az „ifjú poéta” pedig – aki civilben méregkeverő, azaz patikus – érezhetően elvarázsolta az újságírónőt, aki ennek hatására kíváncsian várta Hűség című verseskötetének a megjelenését.
1943. november 14-én a Székely Szó másfél oldalon közölte Csuka Zoltán A délvidéki magyar irodalomcímű tanulmányát, melynek bevezető soraiban kiemelte: „Az ösztönzést Erdélyből kaptuk, és innen kaptuk a példát is, de sajátos viszonyaink között különleges feladataink is voltak”. Részletesen kifejtette a szülőföld idegen uralom alatt elszenvedett kiszolgáltatottságát, és azt a hatalmas küzdelmet, amelyet a kiválasztottak a magyar kultúra megőrzéséért és ápolásáért folytattak. Számára a legfájdalmasabb az volt, hogy a Délvidéken a helyi magyarságnak nem voltak olyan mély, helyi történelmi és kulturális beágyazottságai, mint akár az erdélyi vagy felvidéki nemzettársainknak. Ezért volt a lényegét tekintve más a bácskai magyar orvos, tanító, újságíró, patikus, ügyvéd, kántor és plébános feladata, amikor a kisebbségi magyarság közösséggé formálásának hatalmas munkájába fogott. A hódoltság után „mire a magyarság ezen a Délvidéken eszmélésre tért volna, már le is szakították a területet az édesanya kebeléről, mire fölismerhetett volna a centralizmus hibáit és a helyi kulturális gyökérverés hiányosságait, már kisebbségi sorsban kellett mindent elölről kezdenie” – mutatott rá ebben a mára már elfeledett írásában Csuka Zoltán. A marosvásárhelyi bemutatkozást követő hajnalon az írók tovább utaztak, hogy a délvidéki magyarság életéről Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában és Sepsiszentgyörgyön is szóljanak a székelyekhez. Mi pedig egy barátommal a megsárgult újságlapok fölött együtt tekintünk utánuk – immár az égi útjaikon.
