Képzeljünk el egy rosszcsont kisiskolást, olyan ízig-vérig papa gyermekét, akit a tanító néni felelősségre von, hogy az iskolából hazafelé menet miért lopja folyamatosan a csokoládét a bevásárlóközpontban, és ő ahelyett, hogy elszégyellné magát erkölcstelen viselkedése miatt és ígéretet tenne arra, hogy felhagy ezzel a gyakorlattal, tanítás után rémuralmat vezet be pajtásai körében, csakhogy megtudja, vajon ki árulta be a tanító néninek.
Ehhez a pökhendi kölökhöz hasonlítható leginkább a szerb kormány és az állami vezetés magatartása a Borba napilap múlt csütörtökön megjelentetett azon információja után, hogy a kormány állítólag döntést hozott arról, hogy nem kevesebb, mint egymillió dollárt fordít az Egyesült Államokban iskolatársa félholtra verésével vádolt Miladin Kovačević szabadságának megvásárlására, és döntését bizalmas megjelöléssel látva el, államtitokként kezeli az ügyet. Ahelyett, hogy a kormányból bárki is kiállt volna a közvélemény elé, hogy cáfolja az információt vagy magyarázatot adjon annak kapcsán, boszorkányüldözés folyik az a személy után, aki elárulta a bizalmas államtitkot, az ügy kivizsgálása gyanánt az ügyészség utasítására a rendőrség a hírt megjelentető médiaház szerkesztősége körül sündörög, a felelős személyeket informatív jellegű beszélgetésre idézi be, azt a látszatot igyekezve kelteni, hogy nem az a szörnyű, ami állítólag a kormányülésen megfogalmazódott, felmerült vagy akár lehetőségként elhangzott, hanem hogy mindaz nyilvánosságra került.
Az egész ügyben legalább három felháborító mozzanat rejlik. Az első, hogy a hatalom latens nyomást gyakorol egy független napilapra, amely szakszerűen végezte hivatását. Bármennyire is szépíti a rendőrség igazgatója a dolgot, hangsúlyozva, hogy a Borba főszerkesztő asszonyát nem gyanúsítottként, hanem polgárként idézték a beszélgetésre, a pszichikai megfélemlítés és elhallgattatás megkísérlése kiérződik az illetékesek magaviseletéből, főképp, ha figyelembe vesszük, mennyi konkrét ok lenne nap mint nap számos bulvárlap felelős személyeinek a beidézéséra, ami sorra elmarad. Másodszorra: felháborító a bizalmas megjelölés mögé való rejtőzködés, annál is inkább, mert a polgárok pénzéről van szó. Továbbá, mindaddig, amíg nincs törvényileg, konkrét esetekre lebontottan kidolgozva, mikor és miért lehet valamit bizalmas információként kezelni, addig gyakorlatilag bármit államtitoknak lehet nyilvánítani, és önkényesen el lehet titkolni a közvélemény elől, aminek következményeként aligha beszélhetünk az információk szabad hozzáférhetőségéről, az állami szervek munkájának átláthatóságáról, sajtószabadságról és nem utolsósorban: magának a jogállamnak a létezéséről. A harmadik és egyben legszörnyűbb hozadéka a dolognak, hogy ilyesvalami egyáltalán felmerülhetett egy kormányülésen. Tény, hogy a kormány valamilyen módon orvosolni szeretné a Külügyminisztérium New York-i konzulátusának baklövését, amikor az hamis iratok előállításával lehetővé tette a vádlott hazautazását az Egyesült Államokból, csakhogy felmerül a kérdés, vajon nincs más módszer egy diplomáciai botrány elsimítására azon kívül, hogy egymillió dollárt adunk egy verőlegénynek? Ennek a lehetőségnek már a puszta felvetése sérti a jó ízlést, az erkölcsösséget és nem kevésbé az emberek zömében mélyen megbújó igazságosság-érzetet. Az emberben megrendül az említettekbe vetett hit, amikor szembesülnie kell azzal, hogy országának vezetőit jobban foglalkoztatja egy verőlegény ügye, mint például az egyetemisták, a fogyatékkal élők, a mezőgazdászok, a nyugdíjasok helyzete vagy a legfiatalabbak biztonsága az egyre erőszak-központúbb övezetekké minősülő iskolákban.
Ha önmagának tetszelgő jogálom helyett valódi jogállamban élnénk, egy ilyen szégyenteljes botrányért a kormánynak mennie kellene. Nincsenek illúzióim, nálunk ez nem fog megtörténni, de nagyon kíváncsi lennék, ha a Szerbiai Képviselőház elé kerülne a dolog, élő, egyenes televíziós közvetítés alatt vajon mely politikai erő képviselői támogatnák a kezdeményezést.
