Közlekedek, tehát vagyok. Sőt egy ideje már a tömegközlekedés által nyújtott lehetőségeket is igénybe veszem. Ezt világosabban úgy tudnám megfogalmazni, hogy buszozom. Kiváltottam az egész évre szóló ingyenes buszjegyet. Erre többek között minden városlakó jogosult, aki elérte azt a korhatárt, amelytől kezdve nyugdíjasnak látszik, nem biztos azonban, hogy nyugdíjas is, hogy élvezi a nyugdíjat, de megőszült, a háta meggörbült s erősen nagyot hall.
Jómagam jogosult nyugdíjas vagyok, hosszú éveken át mégse igényeltem az ingyenes buszjegyet – ami, magunk közt szólva, nem is egészen ingyenes –, nem igényeltem amiatt, mert attól tartottam, hogy ha rendelkezem vele, a napi sétáimat oda-vissza nem gyalog teszem meg, hanem lustaságom csábításának engedve inkább a tömegközlekedési eszközökön.
Városunkban, tudtommal ilyenből csak egyféle van, a városi és a peremvárosi buszok. Kezdő városlakó koromban a helyi tömegközlekedés lebonyolítását inkább a villamosok vállalták magukra, amikor még a közlekedés lebonyolítására besegítettek a motoros bérkocsikon kívül a lovaskocsik is, amelyek tisztességes neve természetesen fiákerek voltak. A motoros bérkocsik, a személyautók, a taxik maradtak, sőt mára akkorára duzzadt a tömegük a városban, hogy inkább válnak a tömegközlekedés bénítóivá, mintsem előremozdítóivá. (És, mellékesen szólva, igen agresszívak. A hétköznapi sofőrök mintha udvariasabbak lennének a gyalogosokkal, előzékenyebbek, a zebra előtt lelassítanak, előnyt adnak a gyalogosoknak, miközben a profi taxisok rohannak mint az őrültek, nem is csoda, számukra minden perc drága.)
Maradjunk annyiban, hogy egy ideje, itt a száz alatt, jómagam is ama tömegközlekedési objektum igénybevevője, érthetőbben: fogyasztója lettem, amely objektumot a városi buszok személyesítik meg.
Egyrészt hálás vagyok a cégnek, hogy bérmentes utazást biztosít a rászorulóknak, mindemellett a kiskorúaknak, főleg pedig a nyugdíjasoknak és a nyugdíj nélküli nyugdíjas korúaknak. Emellett, mint megrögzött közvélemény-formáló, nem hallgathatom el némely buszvezető azon sajátosságát, amellyel olykor akkorát rándít a reá bízott gépjárművön, hogy azon utasuk, akiknek nem jutott kapaszkodó, a rándítástól hasra esnek vagy jobb esetben fellökik az előttük álló, mit sem sejtő utast. Továbbá: városunkban rengeteg az úgynevezett fekvőrendőr, ezeken is úgy viharzanak át némely tömegközlekedési objektumok, hogy ettől az álló utasok a busz tetejébe verik a fejüket, az ülőhelyek pedig olyan kemények a buszokban, hogy feltörik az utasok hátsó fertályát. (Zárójelben javallani bátorkodom, hogy olykor, csak szemlét tartva eme szektorban is, szálljon fel a polgármester egyik-másik városi buszra egy röpke tapasztalatszerzési körsétára, hátha tehetne valamit az utasok érdekében. Az utasokéban, akik szintén nem mindig ma született bárányok. Akik például a szabadjegyüket vagy a megváltandó jegy ellenértékét nem buszvárás közben készítik elő, hogy a fölszállásnál a feneketlen zsebben vagy retikülben való kotorászás miatt ne okozzanak bosszantóan felesleges „forgalmi dugót”, hanem hogy kulturált, urbánus tömegközlekedők benyomását keltsék.)
Ám hallom, a légi tömegközlekedés se olyan príma, amilyennek a laikusok számára mondjuk a Telecskai dombokról, avagy akár a Vénacról látszik. Épp a napokban olvastam egy szövegben, hogy nemrég egy utasszállító gép négy és fél (!) óra hosszát körözött Európa jelentős városai és repterei felett, mert belerohant egy légörvénybe. Elképzelni is szörnyű, mit élhettek át a gép utasai. Ahhoz képest egy zötyögve rángatózó székvárosi tömegközlekedési jármű egy csendes tavon, Palicson ringó csónak.
