…úgy akadt meg a szerb politika torkán a Vajdaság. Az 1918–1920-as történések óta láthatóan nem tud mit kezdeni a tartománnyal, amely csak addig jó, addig hasznos a számára, amíg kisajátíthatja termékeit, vagyonát, anyagi és szellemi kincseit, amíg az itt termő gabonával, gyümölccsel és a termőföld áldásaival betömheti a fogyasztói társadalma egészén támadt gazdasági repedéseket, pótolhatja az inproduktivitása nyomán támadt hiányait – és most csak a történelem békés szakaszairól beszélek. Azokról a korokról, amikor akár a józan megfontolás, a kölcsönös érdekek tiszteletben tartása is diktálhatná Szerbia és a Vajdaság kapcsolatát.
Kilenc évtizede – de a helyzet mostani állása alapján úgy tűnik, megérjük a centenáriumot is – a szerb politika nem találta meg a Vajdasággal a mindkét fél számára elfogadható partneri viszonyt, és az államiság kérdésén belül addig sem jutottak el, hogy az emberi méltóság szempontjai szerint élhető társadalmi (közösségi) élet konstituálódjon a tartományban is. Kilenc évtizede nem sikerült kialakítani azokat a gazdasági, politikai jogköröket, amelyek élhetővé tették volna a tartomány mindennapi valóságát. A konszenzus mindig, minden esetben Vajdaság szuverenitásának kérdésén bukott meg, azon a kérdésen, hogy a tartomány társadalmi közössége szabadon rendelkezik-e a saját természeti, és a munkájával megteremtett anyagi értékeivel. (Erre a kérdésre, s a probléma kezeletlenségére egyébként az egykori, egységes délszláv állam is ráment.) A királyi Jugoszlávia idején a tartomány területét bánságokba olvasztották, hogy a frissen szerzett terület „értéktöbbletét” könnyebb legyen az új ország kincstárába kanalizálni. Daka Popović újvidéki szerb közíró és hosszú éveken át a szerb parlament vajdasági képviselője 1935-ben így foglalta össze keserű tapasztalatait: a Dunai bánság „a Bácska, a Bánát és a Baranya is jogosan követeli az egységes teherviselést, jogosan követeli a polgárok egyenlő arányban történő megadóztatását. Ezzel szemben az történik, hogy a Dunai bánság az úgynevezett passzív területek fejlesztése érdekében hitelekkel támogatja magát a Pénzügyminisztériumot is. (...) A mezőgazdasági termelés régen elveszítette rentabilitását, az ipari termelés is hanyatlik, holott a nyersanyag jelenléte és az egykor kedvező piaci feltételek ennek könnyen elejét vehetnék. A művelődésiintézetek és az intézmények ezen a vidéken kapták a legkisebb támogatást.” Ezután hosszan sorolta azokat a veszteségeket, amelyek az egykor gazdag alföldi vidéket a nyomorba döntötték. A titói Jugoszlávia az ország belső egyensúlyát erősítendő – rövid időre – autonómiát biztosított ugyan a Vajdaságnak, de néhány éven belül kiderült, hogy ez a szerb nép többségének akarata ellen történt, a háborúhoz vezető indulattal gyorsan föl is számolták a tartomány (korlátozott) függetlenségét, s hogy a miloševići politika biztos legyen a dolgában, a belső körzetesítést is újraszabta. Minden politikai szólam, ígéret és „garantált jó szándék” ellenére ma is ott tartunk, hogy aratáskor uniformizált teherautók hordják a búzát a bácskai és a bánsági földektől, miközben magukba roskadt városok és lepusztul települések lakói tengődnek munka és kenyér nélkül, mélyszegénységbe süllyedve. S ez rosszabb, mint a zsellérek világa volt valamikor, mert ma már azt sem tudja megmondani senki, hogy kié az a végeláthatatlan búzaföld, amelynek a termését idegen emberek idegen gépeken elhordják.
És most megint látom az újságban azt a térképet, amely azt hivatott megmutatni, hogy a regionalizáció ürügyén valakik hogyan szabdalnák fel a Vajdaságot, hogyan választanák le a tartományról Versecet, Pancsovát, és a szerémségi területek egy részét – ismételten az egyenlő fejlődés – egyébként – mákonyos ígéretével. A vajdasági embernek azonban mára már végképp elege van az „egyenlő fejlődés”-ből, a Bácska és a Bánság ma csak fejlődni akar, épülni, szépülni és gyarapodni – és főleg megtartani a maga piacát. Közben utolér a semmitmondó brüsszeli üzenet, miszerint „az adott ország határain belül, a többségi nemzettel együttműködve akarnak autonómiát, vagyis korlátozott önrendelkezést kivívni a Kárpát-medencei magyar szervezetek”. Politikus urak, ez az a sündisznó, amit eddig sem tudtak lenyelni!
