Maga az antikvárius sem becsülte sokra a Nem-magyar keresztnevek jegyzéke című füzetet, melyet 1893-ban állított össze az Akadémia „kiküldött bizottsága”, és amely ott kallódott a bolt százforintos kacatjai között. Ez már ugyan az 1914-es harmadik kiadása a műnek, de a többszöri bővítés láthatóan hasznára vált, én legalábbis hosszú időre ottfelejtettem magam a járdaszélen. Az első kiadás előszavában olvasható Szily Kálmánnak, az MTA főtitkárának eligazító sorai szerint: „A m. kir. Belügyminisztérium a nemzetiségektől sűrűbben lakott vármegyék területén dívó, s nem magyar ajkú lakosságtól leginkább használt keresztneveknek magyar elnevezését betűsoros kimutatásban hozzá terjesszék föl. A beérkezett jegyzékeket a Vallás- és Közoktatási m. kir. Minisztérium azzal a fölkéréssel küldte meg a Magy. Tud. Akadémiának, hogy azokat fölülbíráltatni, s hiteles jegyzékbe összefoglalni szíveskedjék.” A vármegyei főispánok, a két minisztérium és az Akadémia népes nyelvészi sereglete közös munkája tehát az a mindössze tizennyolc oldalas brosúra, amely végül is a XIX. század fordulóján hivatalossá tette a nemzetiségi keresztneveket.
Azon túl, hogy elképzelem annak a vármegyei segédfogalmazónak az elnyúló ábrázatát, aki Zomborban, Temesvárott, Érsekújvárt, Beregszászon vagy Kolozsvárott feladatul kapta a szerb, német, román, tót, görög és rutén nevek összeírását, tiszteletet parancsol bennem az a tudós sereglet, amely a keresztnevek szentesítésében méltó módon járt el: Joannovics György, Ponori Tewrewk Emil, Asbóth Oszkár, Czámbel Samu, Melich János, Szkunzevics Kornél, Heinrich Gusztáv és Sulica Szilárd serénykedtek azon, hogy hiteles jegyzékbe foglalják mindazt, ami korabeli a névtudománynak megkerülhetetlen részévé vált.
Eddig is tudtam, hogy az Alexandar az Sándor, de nem tudtam, hogy az Álka az viszont Alexandra. Tudtam, hogy az Amvroszije az Ambrus, de nem tudtam, hogy az Ángya az Angyalka. Tudtam, hogy az Arszénije az Arzén, de hogy az Ársza is az, azt nem. Tudtam, hogy az Atanaczko és az Atanaszje az Athanáz, de nem tudtam, hogy a Blagoja az magyarul is Blagoje. Viszont mindeddig nem tudtam, hogy Ácza is Sándor, hogy az Agáta az Ágnes, az Ahatije az Ákos, hogy az Alexa az Elek, hogy a Bogdán az Tivadar, jobbik esetben Tódor, hogy a Bogoboj az Timót, a Bogolyub pedig Teofil vagy Amadé. És ízlelgetem tovább a nevek titkait: a Boskó az szintén Tivadar és a Bozsidár is az. A Braniszláv az Sándor, és a Bránkó is az. A Czvéta az Flóra, a Czvetkó pedig Flórián. Már elmosolyodom a leleményen: a Dobroszláv a Bonifácz, a Dora az Dorottya, a Draginya pedig Sarolta. A Glisa az Gergely, mint ahogyan a Grgur is az. A Hipolit az Ipoly, a Hrisztiján pedig Keresztély. Hogy a Kócsa a Kója, a Koszta és a Konsztantin az valamennyi Szilárd, ezen már elképedek. És még a felénél sem tartok a neveknek, amikor Jókai és Krúdy világa egyszerre bomlik ki előttem.
Odahaza mégis Papp Dániel könyvei után nyúlok, és máris olvasom: Zsárkovácon Patarics Vince tanyáját három tölgy vigyázta, hogy Pantaleon, a Bazil-rendi atya iszonyodott Perszidától, a némbertől, akinek „kalugyer szeretője is volt már”, hogy a „két Uderszki fiú, a Szaniszló meg a Kázmér (…) a Maricát szerették, a várnagy leányát, aki erős törzsű volt, és csak az szép az igazi szlávnak. Ha lenézett a lány a vármegyeház második emeletéről piros nyári estéken, mind együtt látta a két Uderszki fiút”, s ezen Miciszláv kapitány odaát a szobában jóízűen kacagott. „Nikánor diakónus volt, és soha senkit sem bántott, Nikánor mindig áhítattal vetette a keresztet, és szilárdul hitte, hogy olajtól buzgott egykor a Szent Demeter sírja.” Rátóton Purcz Endre volt a polgármester, hovatovább „egy Purczovics már a század elején is polgármestere” volt a településnek, ám ez nem simította el a történelmi idők gubancát, „Purczovics Zénó, az utolsó nemes Purczovics, aki vármegye követje volt még a pozsonyi diétán, egyszerűen nem létezőnek tekintett minden polgári Purczot”. Ezért voltak gondjai a még hajadon Purczovics Helénnek, akinek homlokán már „ott volt az őszi báj”. És derűssé tesz, hogy Kanizsai Ferenc elbeszélésében Apatich Gedeon a sótárnoki hivatalig vitte, a számtanból gyönge Osztrogonác Mitrofánból pedig oroszlánszelídítő lett. Perszida egyébként az Akadémia javaslata szerint Szidónia – mégis, milyen pompás, hogy Papp Dániel megőrizte az eredetijét.
