Mint utóbb beigazolódott, igen kockázatos, ha a felsőbb hatalmak elvegyülnek a köznéppel. Mint például a régi görögök korában. Azokban az időkben még gyakran ültek és lakmároztak együtt halhatatlanok a halandókkal. Miként egy menyegzőn is, amelyre Zeusz mindenkit meghívott, Eriszt kivéve. Erisz azonban, lévén a viszály istennője, nem hagyta magát, s a lakomázók közé egy aranyalmát dobott. Egyszerre nyúlt érte Héra, Athéné és Aphrodité. Szegény Pariszra hárult a megoldhatatlan feladat, kit, illetve mit válasszon: a harci fegyelmet, a szerelemnek szentelt életet, vagy a királyságot. Lévén szó ifjú férfiról, döntésében az elvakult szerelmi vágy felülírt mindent, majd rövidre rá elrabolta Helenét, emiatt tört ki a trójai háború. Trója azonban esztendőkön át hősiesen ellenállt a görög seregeknek, s védte a várost – egy jóslat szerint – a Pallasz Athéné által faragott szobor is (maga Zeusz hajította le a magasból).
Ekkor lép színre Odüsszeusz, aki egy nyugodt és derűs reggelen elhatározza, az irodalomtörténet mellett ott kíván szerepelni a történelemkönyvek lapjain is. És kitalálja a belül üres hasú falovat. Meg kell hagyni, ragyogó ötlet. És megtoldja egy finom trükkel, elhitetvén a görög hajóhadak visszavonulását, midőn a következő feliratot helyezi a faalkotmányra: „A görögök ajándéka Pallasz Athénének szerencsés hazatérésükért”. Azon a végezetes éjjelen pedig, amikor a háború befejezésének boldog tudatával a trójaiak nyugovóra tértek, Odüsszeusz, koldusnak álcázva magát, belopózott a falak mögé és kilopta a várost oltalmazó szobrot. Minden készen áll tehát a nagy csel elrendeltetett megvalósulására, egyedül Laokoón akadékoskodik, aki annak hallatán, hogy a városlakók be akarják vontatni a hatalmas falovat, nyomban rikoltozni kezd. „Micsoda őrület költözött a szívetekbe, polgártársaim? – kiáltott már messziről izgatottan a pap. – Csak nem hiszitek, hogy a görögök valóban hazahajóztak?” Majd teljes erejével a dárdáját a faló oldalába vágta, amely kongó hangot adva figyelmeztetett volna a leselkedő veszélyre, de ez sem használt. Mi több, a papok közül, sorshúzás révén, magának Laokoónnak kellett áldozatot bemutatnia a parton, köszönetet mondva Poszeidónnak, a tenger istenének. Éppen egy hatalmas bikát vágott le az ünnepi oltár előtt, s mellette állt a két fia is, amikor a szigetek felől két óriáskígyó jelent meg, s roppant gyűrűikkel megölték előbb a két fiút, majd Laokoónt is. Ráadásul a trójaiak úgy vélték, méltán bűnhődött, mert az istennőt sértette meg, amikor a neki szánt ajándékot gyalázta. (Az addig viruló város viszont egyetlen éjszaka alatt puszta romhalmazzá vált.)
Kerényi Károly jeles vallástörténész szerint Laokoón sorsa annak példája, hogy nincs értelme szembeszegülni az isteni rendeléssel. A motívum utóbb szobrászokat ihlet meg. (Az egyik ilyen alkotásra – mint azt Cs. Szabó László szép leírásából tudjuk – 1506 tavaszán bukkantak rá: Michelangelo éppen szobrásztársánál, Francesco da San Gallónál vendégeskedett, amikor jelentették, a Santa Maggiore bazilika melletti szőlőben a munkások néhány szépséges szobort találtak. Nyomban kilovagoltak, s azonnal látták, az öreg Plinius által említett Laokoón szoborcsoport áll előttük.) A végzet szimbóluma más művészeti ágakban is megjelenik, Verdi egyik operájának címe egyenesen ezt nyomatékosítja (A végzet hatalma). E zenemű persze egészen másról szól: Alvaro, véletlen baleset folytán, megöli szerelme apját, majd egy kikényszerített párbajban a testvérét is, s ennyi szörnyűség után a végzet immár ismét elkerülhetetlen. De valóban lehetetlenség elmenekülni a sors elől? Ezt a kérdést teszi fel a filozófus és esszéíró Bretter György is (vele az egy héttel korábbi írásunkban már foglalkoztunk). Nos, Bretter ez ügyben a lázadók oldalára áll. Okfejtése szerint aki elfogadja a sorsot, az megadja magát. A vak végzet elfogadása – menekülés. Éppen ezért „ki kell mosni” a sorsból, hovatovább a sorsot meg kell nevezni, kikiáltani, s „üvölteni kell”, hogy mindenki lássa: nem vak végzet a sors! És lázadni kell ellene akkor is, ha lázadni nem lehet. Ilyen vonatkozásban evidens, hogy Laokoón legalább megpróbálta, de ez a kísérlet sikertelen maradt. Taglóból a sors azonban talán mégis emberi akaratokká tehető. Legalábbis Bretter szerint, aki gondolatmenetét azzal zárja, hogy valamit mégis szembe kell állítani az elkerülhetetlennek látszóval, s ha ez nem mehet át reális cselekvésbe, legalább a néven nevezés és a tudatos tettek révén a lázadó ember léte (akár másokban) meghosszabbítható. Avagy: „A tehetetlenség lázadása – ez a végső emberi tett”. Ehhez pedig már valóban nincs mit hozzáfűzni.
