Van ugye egy régi dal a mi utcánkról. Úgy kezdődik, hogy a mi utcánk, ó, de szép. A „mi utcánk” volt az első utcám. Nyáron poros, ősszel, télen sáros. És mégis szép volt. Mert a miénk volt, főleg a gyerekeké. Ezt a hol sáros, hol poros utcát jó időben, ünnepek előtt mindig föllocsolták, felsöpörték. Télen a házak előtt eltakarították a havat. Nyári estéken a felnőttek kiültek az utcára bandázni, beszélgetni. Nekünk, gyerekeknek meg élvezetes volt ezeket az esti beszélgetéseket hallgatni! Egyszer meg is kockáztattam leírni: számunkra ezek izgalmasabbak voltak, mint jóval később az esti tévézések.
Nem is tudom, hogy a városlakóknak van-e igazi „mi utcánk”? Talán nekik is lehetett. Valamikor. De egy olyan utcát, amelyik véges-végig, mind a két oldalon öt-tíz emeletes bérházakból áll, igazándiból a sajátjának érzi-e a benne lakó? Nehezen tudom elképzelni. A mai mi utcánk is ilyen. Az emeletről ledobálják a szemetet, a járdáról nem takarítják el a havat, tehát nem törődünk azzal, ami a saját, emeleti ketrecünkön kívül esik, az utca már nem a miénk.
Arról azonban még – tudtommal – nem készítettek statisztikát, hogy egy-egy utca lakói miként viszonyulnak a „saját” utcájukhoz. Arról meg egyáltalán nem, hogy a városlakók mennyi időt töltenek el az utcákon. A falusiak – úgy hallom – jobbára otthonülők lettek. A tanyákon pedig nincsenek is utcák, esetleg tanyasarkok vannak, ha még vannak. Tanyából is mind kevesebb van.
Ha országos statisztika nincs is arról, mennyi időt töltünk az utcán, jómagam – legalábbis a fejemben – vezetek erről statisztikát.
Naponta legalább két órát. S ez egy korombéli manusztól nem semmi. Különösen, ha elárulom: ez az utcán levőségem gyaloglás formában jut kifejezésre. Tehát nem kocsikázással, buszozással, hanem a saját két roggyant csikómon.
Így hát van mit látnom, tapasztalnom. Az az igazság, hogy szeretek járkálni. Itt városon erre az utcák teremtenek megfelelő teret. Meg a terek, parkok. Künn mászkálva találkozik az ember régi barátokkal, ismerősökkel, néha olyanokkal is, akikkel nem szívesen „fut” össze. Séta közben sok mindennel elszórakozhat az ember. Megszámolhatja például, hogy egy utcahosszon hány kínai üzlet, pénzváltó, bank, pékség, talponálló vagy gyógyszertár van.
Persze ezek a séták nem mindig szórakoztatóak, előfordul, hogy az ember orra előtt egy szeméttel telt zacskó zuhan a járdára, örülhet, ha nem a fejére. Erről jut eszembe, hogy valamelyik délután kis híján nyakon löttyintettek. Az ijedtségtől tovább haladva felnéztem az emeletre. Egy kócos kislány kapta hátra a fejét a nyitott ablakból, valószínűleg jót kacaghatott magában. Hiszen majdnem eltalált egy öreg manuszt. Én meg csak álltam és vártam, hogy kidugja-e újra a fejét? Kidugta. És kinevetett.
Egyéb élmények tárháza is lehet az utca.
Kora délután van, de a dolgozók java része már hazatért a napi robotból, ez az utcán abból is látható, hogy a gépkocsik véges-végig a bérházak előtt, a „jászlak” előtt állnak. Az emberben csakugyan az rémlik föl, hogy ezek a vad gépekké fajzott jámbor tehenek egy virtuális jászol előtt állnak, szintén hazatérve a napi fáradalmak után.
Egy ifjú mama jön velem szembe, olyan kétéves forma leánykáját kézen fogva.
A csöppség az „üres jászol” előtt álló gépkocsikra mutogatva sorolja:
– Audi, Renault, Zastava, Mercedes, Peugeot.
A mamája kijavítja:
– Az nem Peugeot, kicsikém, hanem Mazda.
A kicsi megismétli, persze az ő édes nyelvén, selypítve, majd menet közben folytatja:
– Skoda, még egy Renault, Audi...
Az utca mintha dalra fakadt volna. Arra a régi dalra...
