Széchenyi világai címmel gazdag kiállítással emlékezett meg a Magyar Nemzeti Múzeum Széchenyi István 1860-ban Döblingben bekövetkezett tragikus halálának 150. évfordulójáról, okosan használva ki az alkalmat, hogy emlékeztesse a látogatókat: 2011-ben születésének 220. jubileumát is megünnepelheti a magyarság, mindazok, akik tudják, hogy a reformkor nagy alakjának személyében a modern, polgári Magyarország megálmodóját tisztelhetjük.
Politikai pálya- és vetélytársa, Kossuth Lajos minden nézetkülönbözőségük ellenére is úgy látta: „Gróf Széchenyit a’ kor szükségeinek hatalma alkalmas perczben ragadta meg. Ő korának nyelvévé lőn; ő a nemzet jobbjai gondolatának szavakat adott.” A társasági élet megszervezése (lóverseny és kaszinó), a tudományok műveléséhez nélkülözhetetlen intézményes alapok megteremtése (Tudományos Akadémia), a nemzetgazdálkodás alapjainak megreformálása, a pénzintézetek működésének megújítása, a közlekedés fontosságának hangsúlyozása (folyószabályozás és hídépítés) és a feudális társadalmi viszonyok demokratizálásának szándéka (1848-as jobbágyfelszabadítás), valamennyi vállalkozása és kezdeményezése a modern magyar társadalom megteremtésének az ügyét szolgálta. Megérdemli hát a főhajtást mindig és mindenkor mindazok részéről, akik elkötelezettséget éreznek a magyar nemzet jelene és történelmi öröksége iránt. Széchenyi István alakja a XX. század végén ott ragyog az újkori, modern Magyarország megálmodóinak és megteremtőinek szándéka fölött, életművében nincs egyetlen olyan kérdés sem, amely ma változatlanul ne lenne aktuális.
De legalább ilyen izgalmas a „legnagyobb magyar” utóélete is, mindaz, ahogyan a történelem során a jobb- és a baloldali önkény a tanítását kisajátította, vagy megtagadta. A mindenkori politikai hatalom kedvelt és népszerű igyekezete volt szembeállítani őt Kossuthtal (olykor Petőfivel és Táncsiccsal), arisztokrata vagy nemesi mivoltának elmarasztalása végett. Elsősorban ezzel magyarázható, hogy életműve csak 1990-et követően vált teljessé. Halálának 150. évfordulóján elmondható, hogy műveinek ismeretében ragyogó alakja immár teljes fényében áll előttünk, ezért is dermesztő a látvány, ahogyan Széchenyit sikerült a Magyar Nemzeti Múzeum mostani kiállításán szürkébe csomagolni és holmiféle itt feledett múzeumi félhomályba rejteni.
Mert a Széchenyi világai című kiállítást mintha a Terror Házába szánták volna a megvalósítói, olyan csukaszürkébe öltöztették, mintha a munkásőrség történetét tárták volna a nézők elé. A Lánchíd és az Akadémia megalkotójának, a Vaskapu megregulázójának hőséből itt szinte árad a komorság, a sötétségbe öltöztetett megvertség-tudat. A múzeumi ember azt mondaná: a fény kizárása állományvédelmi okokból vált szükségessé. Én meg azt mondom, mentálhigiéniai és önismereti okokból kellene már nemzetünk arra érdemes nagyjait fénybe, ragyogásba, színes élményekbe öltöztetni. Széchenyi István élete (is) sokféle volt, de szürke nem, és szocrealista módon uniformizált sem!
Még emlékezem a 2001–2002-ben a Millenáris Parkban megrendezett Álmok álmodói – Világraszóló magyarok című, korábban soha nem látott, valóban monumentális kiállításra, melyen a rendezők azt kívánták bemutatni, történelme során mit adott a magyarság a nagyvilágnak. Akkor és ott érezhetően ünnep volt szembenézni az elmúlt évszázadok eseményeivel, mert a sámándoboktól Bartók zenéjéig mindenben az őszinteség csillogott, s a látványon kívül maradt az örökös komorság és az önostorozó alázat. Elvégre 1100 esztendő folyamatossága önmagában is felér a történelem legszebb győzelmeinek bármelyikével. Végre már a lélekben, a szellemi értékeiben kellene ragyognia a pányvához szokott nemzeti önismeretnek. Hamis elképzelés az, hogy meg lehet spórolni életünkből a fényt. Mert reménytelen minden számvetésünk, ha szándékainkban nem a fényességre törekszünk. Ahogyan nem tudom államalapító királyunkat, Szent Istvánnak és a magyar reneszánsz udvar megálmodójának, Corvin Mátyásnak az emlékét katakombák sötétjébe rejtve elképzelni, úgy nem tudom Széchenyi tépelődő-töprengő tekintetét penészszürkébe csomagolva elfogadni. Mert ez a legkevésbé sem csak a szakmaiság kérdése. Egyébként pedig most lett elegem a megvertség sulykolásából!
