Már van egy évtizede, hogy számomra a tavasz kezdetét nem a meteorológiai jelentések jelzik, hanem olyan – kifejezetten az évszakhoz kötődő – rendezvények, mint a frissességében mindig aktualizált budapesti idegenforgalmi „árubörze”, az utazás kiállítás, és a néhány héttel későbbi esemény, a Tavaszi Fesztivál záró rendezvényének számító Országos Táncháztalálkozó. Nem vagyok nagy világjáró, tüzes bokájú táncos pedig végképp nem, mégis egy egész évre szóló kihívást jelent e két rendezvény kulturális kínálata. Az egyik azzal, hogy távoli tájak hívó szavát hozza el – személyre szólóan, nekem –, a másik pedig azzal, hogy zengő dalaival kibéleli a lelkemet, visszahoz valamit abból az örökségből, ami a borúsabb pillanatokban olykor veszni látszik.
Az idei Utazás 2010 elnevezésű rendezvény – túl a lármán, a tolongáson és a nagypénzűek pöffeszkedésén – ismét egy életre szóló programot adott a számomra, amit persze a következő, az Utazás 2011 majd bölcsen felülír, mégis az egészben az a szép, hogy közben apró rétegekben lerakódik bennem az a tájban megjelenő szépség és gazdagság, ami képes az életnek színt, hangulatot és értelmet adni. Ez persze csak egy szeglete a nagy idegenforgalmi tolongásnak, de távol az indonéz, a japán és a maláj standoktól megreked valahol egy hatalmas karéj, egy, a belső horizontokon mindig látott boltozat alatt.
A legtávolabbi hívó szó a Háromszéki-havasokból, Gelencéről érkezett hozzám, abból a XIII. századi templomból, amelyben a Szent László legendáját őrző freskó rozsdás időfelettisége a maga rendületlenségével bizonyítja: eleven még a gondviselés fölöttünk. Ma is a szívemben lüktet a pillanat nagyszerűsége, amit egykor ott éreztem a templom kazettás mennyezete alatt állva, ami később ugyanazon a hőfokon jelentkezett a muravidéki Bántornyán, ahol Aquila János megkopott freskóiról a Lovagkirály alakja ugyanazzal a magabiztossággal köszönt vissza rám, meghozva nékem a felszabadultság vigasztaló élményét. Mert nem csak Gelencét és Bántornyát foglalja egységbe ez a leírhatatlan nagy csoda, de belefér ebbe az élménybe a Szent Anna-tótól a fiumei kikötőig minden, amit az a hatalmas boltív egybetart és összezár.
Ezen belül bárhová elindulhatok: Beregszászon Bethlen Gábor udvarháza, Munkácson Zrínyi Ilona vára és az ifjú, még reményekkel teli II. Rákóczi Ferenc kakukkmadárra figyelő pajkossága fogad (Kassán a sírjánál is fejet hajthatok). Dévénynél elébe mehetek a keletről nagy zajjal érkezőknek, Pozsonyban pedig a régi, reformkori országgyűlések nem kevésbé lármás hangulatában mártózhat meg a lélek; de amíg oda eljut a vándor, addig a felvidéki szász bányavárosok hajdanvolt kincseit is számba veheti, s ha kedve van hozzá, a pöstyéni vagy a tátralomnici fürdőben is gyógyíthatja megkopott ízületeit.
Bántornyáról visszatérőben érdemes megpihenni Lendván a Bánffyak várában, melynek ablakából az éppen fakadó szőlők felett messzire (egészen hazáig) ellátni. Csak karnyújtásnyira van tőle Csáktornya, a Zrínyiek egykori otthona és Varasd, ahol a kapucinusok templomának oltárképén ismét Szent László alakja fogadja a hozzá beköszönőt. S ha Eszék barokk óvárosán, és a vörösmarti Deák-szurdokon át hazaér az ember, fordulhat azonnal délnek: Újvidék történelmi katasztere a péterváradi erőddel büszkélkedik, Zimony a Hunyadi-toronnyal, Belgrád pedig a Hunyadi János védte bástyáival. Ha a Duna mentét követi tovább, egy székelykevei villásreggeli beiktatásával Galambóc várához jut el az utazó, ha délnek fordul, régi kereskedelmi utak mentén Raguzába ér, ahol a Szent Domonkos-kolostorban rejtélyes sorsú Szent István ereklyét őriznek a szerzetesek. Kálmán király Dalmáciájának napfényes partvidéke akár Catarróba is elvezethet, ha nem kallódik el az ember ódon borospincék katakombáiban.
Csöndes utazás ez egy peregrinációt kínáló modern kori piac asztalainak terítéke felett. Tavasszal azonban megjön a népzenei találkozó is, ahol a dal, az ének feszíti fölénk ama hatalmas boltozatot, bebizonyítva újfent, hogy e hetedhét országban nem vagyunk egyedül.
